Dió Dávid interjú

A fordítás a fő foglalkozásod?

Nem, nappal szoftverfejlesztő vagyok. Nekem jobb így – nem ég ki az ember a fordításban, nem ettől függ a megélhetése, ezért nem is kényszerül arra, hogy összecsapja a fordítást határidőre. Persze emiatt néha várni kell a megjelenésekre 🙁

Szerencsére az olvasók türelmesek. Nem lehet egyszerű egy napba belesűríteni ennyi feladatot. Van valamilyen menetrend, ami szerint fordítasz?

Leülök a számítógéphez, és megnyitom azt a tizenöt lapot, amiket használni szoktam a fordításhoz. Ezek között szerepel a Svenopus svéd-magyar szótár; a SAOB, a Svéd Akadémia történeti szótára; a Glosbe, ahol meg tudom nézni, hogy egy kifejezést hogyan fordítottak mások; a DeepL gépi fordítóprogram (néha ihletet tud adni az ő verziója is); válogatott szinonimaszótárak, és persze maga a szöveg. Nem ritka, hogy svéd-angol irányban jobb találatok vannak egy-egy kifejezésre, mint svéd-magyar irányban – ilyenkor még angol-magyar szótárakat is megnézek, aztán ellenőrzöm, nem ment-e félre valami a közvetítőnyelvben. Aztán fordítok, ameddig tudok.

Mi volt a legutóbbi, legnagyobb fejtörést okozó megoldandó problémád fordítás során?

A Jac, a bohócban Jac versikéket és „falvédős” közhelyeket puffogtat. Bár a magyarban is megvan ez a műfaj, de a rímelő, rövid sorokba szedett magvasnak tűnő, de gyakran semmitmondó rigmusok nem egyszer feladták a leckét.

Apropó versikék. Ha a gyermek énednek azt mondtad volna, hogy majd egyszer fordítással fogsz foglalkozni, meglepődött volna?

Egyáltalán nem. Már kisgyerek koromban érdekeltek a nyelvek – hajdanán tolmács vagy diplomata is akartam lenni, dehát nem lehet mindent egyszerre. A programozáson jobban meglepődött volna.

Van példaképed?

Azt mondják, a fordító akkor jó, ha láthatatlan, így biztosan nagyon-nagyon sok fordító van, akiknek remek olvasmányélményeket köszönhetek, holott nem tudom a nevüket – ez az én szegénységi bizonyítványom. De megemlíteném Baka Istvánt: én elsősorban a svéd Bellman-episztolák fordításait tudom méltányolni tőle, de oroszból és egyéb szláv nyelvekből is kiváló fordításai vannak.

Mi volt eddigi legnehezebb munkád?

A Nagymama és az Úristen. Tizenhét éves siheder voltam, amikor nekikezdtem, és még erősen küszködtem a „rendes” svéddel is; erre jött egy könyv 1921-ből, tele régies kifejezéssel, letűnt társadalmi berendezkedésekkel, és olyan narrációval, ami inkább csak sejtet dolgokat, mintsem megmondaná kerek perec. Aztán évekig porosodott a polcon ez az ifjonti fordításom, mire meglelte a kiadóját, de hála az ampersandos szerkesztők (és a pár évvel későbbi önmagam) hathatós munkájának, végül sikerült belőle valamirevaló fordítást csinálni.

És így végre a magyar olvasók is megismerhették Wadköpinget. Röviden bemutatnád ezt az univerzumot?

Wadköping (ejtsd: vaadsőping) egy kitalált város, ahol Hjalmar Bergman műveinek nagy része játszódik. Elsősorban Bergman szülővárosán, (a létező) Örebro városon alapul. Bergman műveiben gyakran találkozhatunk olyan családokkal vagy akár konkrét szereplőkkel, akik más műveiben is előfordulnak; aki az egyikben mellékszereplő, a másikban esetleg főszereplő.

Milyen a kapcsolódásod az íróhoz, Hjalmar Bergmanhoz?

A Nagymama és az Úristen volt a skandinavisztika szak első kötelező olvasmánya. Egyetemistaként kezdtem el fordítani, hogy jobban értsem. Onnantól már csak görgött tovább a lavina, és egyre súlyosbodó vállalások sorozata révén jutottunk el oda, hogy én lettem Hjalmar Bergman életműfordítója. Nagyra becsülöm, mint író – a pszichológiai éleslátása és a fanyar humora igazán egyedi.

Ha még élne, kérdeznél tőle valamit?

Leginkább rákérdeznék bizonyos kétértelmű részekre a regényekben. „A fordító az egyetlen, akinek teljesen meg kell értenie egy könyvet” – mondta Thomas Warburton finnországi svéd fordító, és ez nem könnyű, ha a szerző száz éve halott.

Mit adott neked, mint magánembernek Jac története?

Jac története a hitelesség és a szerepjáték közti ellentét története. Jacet azért fizetik, hogy szenvedjen, hogy újraélje a traumáit a színpadon. Szerepet játszik, de ezt teljesen valódi rettegéssel és pánikkal kell tennie, mert az nem érdekelné a közönséget, ha csak megjátszaná. Talán mind tudjuk, milyen az, amikor mások azt akarják, hogy hitelesek és őszinték legyünk – feltéve, hogy a hiteles, őszinte véleményünk megegyezik azzal, amit ők elvárnak. És amikor Jac kimondja, amit tényleg gondol, és megteszi, amit tényleg akar… hát, az bizony következményekkel jár nemcsak saját, de mások számára is. Szóval nekem ez a regény egyik fő üzenete: egyensúlyozni kell aközött, amit a társadalom akar tőlünk, és aközött, amit mi akarunk. Az előbbibe beledöglünk – az utóbbi jólesik, aztán visszaüt, és akkor döglünk bele.

A korábbi két kötet is meglehetősen összetett alkotás. Tudnál mondani hívószavakat azokkal kapcsolatban?

A Nagymama és az Úristent ajánlanám egyrészt azoknak, akik női sikertörténetet szeretnének olvasni; másrészt, akik szeretik a családi drámákat, az „erkölcsileg szürke” karaktereket, az olyan könyveket, ahol különböző érdekek, sőt különböző igazságok ütköznek, és az olvasóra van bízva, kinek hisz. A Markurelléket ajánlanám azoknak, akik szeretik a veretes nyelvezettel tálalt humort; akik szaftos korrupciós botrányról akarnak olvasni (mert Svédországban is volt ilyen!); akik jobban meg akarják ismerni Wadköping városát, belső jelnyelvét, régre nyúló, belterjes arisztokráciáját, és egy faluról jött férfit, aki pénzzel és erővel próbálja őket letaszítani, aki nem tisztel se istent, se embert, se törvényt – csak az egyetlen fiát szereti a világon.

A kötetek egymástól függetlenül is olvashatóak. Neked van esetleg egy javasolt sorrend a fejedben?

Legelőre venném a Nagymama és az Úristent, ezt látom eddig a legjobban rezonálni az olvasók körében. Utána jöjjön a Jac, a bohóc, mivel ez a Nagymamára épül – hiába olvasható függetlenül, feltehetőleg sokkal élvezhetőbb, ha tudjuk, ki is ez a Nathan, akiből Jac lett. Végezetül a Markurellék: itt szinte semennyi átfedés nincs a Nagymama szereplőivel, viszont mire ennek is a végére érünk, talán kijön a negyedik kötet, ahol szintén előkerül Markurell vendéglője, a Pléhkas…

Kedvenc karakter?

Längsäll apa a Jacből nagyon szórakoztató karakter, fordítani is jó móka volt. Tipikus macsó, sőt már-már hímsovén – de titokban aranyszíve van.

Nem tudom, szoktál-e visszajelzéseket, kritikát olvasni. Ha igen, volt olyan mondat, ami megragadt benned?

Az egyik Nagymamás könyvklubon, ha jól emlékszem, Zoltán Tamás azt mondta, hogy ő a pszichológiai praxisában mindenkinek ajánlaná a könyvet, mert olyan jól lefesti a generációs mintázatokat és kötődési formákat. Ez különösen megmaradt, de minden molyos értékelés, minden ampersandos hozzászólás egy kicsit jól esik az embernek, mert hát mégiscsak besegített az ember, hogy Bergman hangja még egy emberhez eljusson. A helyreigazításokból, konstruktív kritikából pedig tanulni lehet a következő kötetre.

Miért olvassunk wadköpingi történeteket?

Mert időtlenek. A Nagymamából megtudhatjuk, mennyire mállékony az emlékezet és az igazság; a Markurellékből, hogy jobb-e nem venni tudomást egy hazugságról, mint belerokkanni az igazságba; a Jac, a bohócból, hogy a tetteink sohasem eresztenek el. És hiába telt el száz év e könyvek kiadása óta, még mindig viccesek, még mindig érthetőek, és még mindig igazak.

Vajda Edina