Tod A
Mindig van lejjebb
avagy a háromlábú kutya
Fordította: Tóth Zsolt és Novák Csaba
kartonált
304 oldal
130×197 mm
ISBN 978-615-640-213-4
4800 Ft 3600 Ft
Azt mondják, a katasztrófák mindig akkor ütnek be, amikor a legkevésbé számít rájuk az ember. Az underground körökben is csak mérsékelten népszerű író, Mark O’Kane esetében ez viszont egyáltalán nem igaz, az ő élete alapból is kész katasztrófa: évek óta képtelen megírni az új regényét, a felesége elhagyta, az alkoholizmusa pedig kezd végképp kezelhetetlenné válni. Egy véletlen találkozás egy titokzatos üzletemberrel azonban váratlan esélyt nyújt neki az újrakezdésre: kényelmes reklámszövegírói állás egy mesés, trópusi szigeten, ahol végre meglelheti önmagát és kitörhet a lefelé tartó spirálból.
Az édenkertnek azonban ára van. Marknak rá kell ébrednie, hogy a múlt démonjai elől egyáltalán nem olyan könnyű elmenekülni, főleg, ha az embert közben gyilkossággal is megvádolják.
Tod A sodró lendületű, szókimondó, izgalmas pulp noirba mártott regénye mindenkinek szól, aki valaha is álmodozott már arról, hogy mindent hátrahagyva újrakezdi az életét.
részlet
A nap alacsonyan járt az égen, fénysugaraival lyukakat ütve a tenger fölé magasodó, fekete gomolyfelhők falán. Talán mert eddig Madu valami hatalmas szigetként derengett a képzeletemben, most, amikor végre a szemem elé tárult, meghökkentően aprónak bizonyult – egy rumbatök alakú, zöld paca egy mélykék vásznon.
A sziget legszélesebb részének közepén egy kúp magasodott, csúcsa halvány ködbe burkolózott. Ez volt a Kebakaran vulkán. Jorokotor városa a földszoroson terült el – mindkét oldalán apró vitorlapöttyök tarkították az öblöket.
A feláramló meleg levegő dobálta a repülőt, benne a zötykölődő utasokkal. Vigyorogva kapaszkodtam a karfákba, mint egy kölyök a hullámvasúton. Nagy nehezen összejött a landolás, mire a megkönnyebbült utasok tapsviharban törtek ki. Aligha volt éljenzésre méltó ez a földet érés, de legalább Pang kapitány élve kimenekített minket a fellegekből.
Tengeri só tapadt a bőrömhöz, ahogy lekászálódtam a lépcsőn és átbattyogtam a leszállópálya forró betonján. A terminál füstölőtől, penésztől és cigarettától bűzlött. Már a szaga is annyira különbözött New Yorkétól, hogy egy csapásra megkedveltem a szigetet.
Az útlevél-ellenőrzés után felkaptam a csomagjaimat a szalagról, és beugrottam a férfimosdóba, hogy szétizzadt ruháimat rövidgatyára és papucsra cseréljem. Aztán dollárjaimat rúpiára váltottam, és a zsebembe gyömöszöltem a nagy köteg bankjegyet. Franket viszont nem láttam sehol.
Leültem a járdára, és vártam. Egyre hosszabbra nyúlt a pálmafák árnyéka, miközben a vékony maduiak és a dagadt turisták jövés-menését figyeltem, elhessegetve a körülöttem sündörgő taxisokat meg a mindenféle kétes portékát áruló alakot.
A parkoló távolabbi végében egy hirdetőtábla állt, rajta egy csinos, barna bőrű lány, hajában virág, aki így köszöntött: „Isten hozta Madun – a trópusi paradicsomban!” Alatta pedig, vastagon szedve a következő figyelmeztetés: „A kábítószer-csempészet halálbüntetést von maga után!”
Volt vagy negyven fok, és a brutális páratartalomtól még forróbbnak érződött a levegő. Borzasztóan kimerítő út volt, mindennel együtt megvolt huszonnyolc óra. De sikerült, megszöktem. Most már csak egy olyan helyre vágytam, ahol ledobhatom magamat és a cókmókomat, leguríthatok néhány jó hideg sört, és beájulhatok.
Feladtam a várakozást, és intettem a taxisofőrnek, aki már egy ideje keringett körülöttem, és behuppantam az Ambassadorja hátsó ülésére.
– Merre, főnök? Kell hotel? Akar lányka?
– Nem – nyújtottam oda neki Frank címét –, egy barátomnál szállok meg.
– Barát – kacsintott –, vettem, főnök.
Az öreg masina a sebváltó reccsenése után kilódult a repülőtérről, egyenesen az autóktól hemzsegő utakra. Ugyan már földet értem, és magam mögött hagytam a szédítő magasságot, kissé még mindig úgy éreztem, mintha lebegnék, mintha nem teljes valómban érkeztem volna meg.
A sofőr bepattintott egy kazettát: vallásos kántálás hangzott fel gong- és fuvolaszó kíséretében. Száraz rizsszalmahalmok égtek a földeken, füstjük sűrű homályba borította az utakat, kivehetetlenné téve ezzel a részleteket. A forgalom minden útkereszteződésnél megduzzadt, majd új lendületet kapott; a sodrás egyre távolabb vitt minket a repülőtértől, be egyenesen a legnagyobb katyvaszba: Jorokotorba.
– Melyik országból jön, főnök?
– Amerika.
– Á, Amerika! George W. Bush!
– Ühüm.
A taxi úgy bukdácsolt át a kátyúkon és a porfelhőkön, mint egy megviselt vitorlás a nyári szélviharban. Az itteni közlekedés eszeveszett, szabályok és cél nélküli verseny volt. Kocsik, teherautók, robogók és motoros riksák küzdöttek a helyekért a bedugult és megroggyant autópályán, mindenki előzgetett mindenkit.
Az utca néha felsejlett a homályban, majd újra tovatűnt: félig elkészült épületek, girhes marhák, kóbor kutyák és az útszéli szemét fölött civakodó varjak. A sofőr nevetett, közben a kuplunggal birkózott, hogy elkerülje az ütközést az ökrös szekerekkel és a lerobbant járgányokkal. Friss, sós levegő töltötte meg a kocsit, ahogy átszeltük a földszorost – jobbról is, balról is színes dzsunkák szegélyezték az utat.
– Totó, valami azt súgja, hogy már nem Kansasben vagyunk – motyogtam magamban.
– Tessék, főnök?
– Csak azt mondom, meleg van. Mindig ilyen meleg van?
– Igen, kurva meleg, főnök! – nevetett bele a visszapillantó tükörbe. – Monszun késik. Monszun jön!
Betonból és hullámlemezből barkácsolt bungalók mellett hajtottunk el. Az egyik ilyen viskó félhomályában, mint a betlehemi jászolban, egy család bújt össze szorosan a Szent Tévé körül.
Amikor a forgalom kicsit belassult, lányok integettek, a fiúk pedig újságot vagy palackozott vizet próbáltak az emberekre tukmálni. Ahogy beljebb értünk a városba, egyre csak gyűltek a részletek, mégsem álltak össze egyetlen egésszé. Ködös elmémben ez az egész nem volt több, mint kipufogógáztól és füstölőtől, ordítozástól és dudálástól túlcsorduló zűrzavar.
– Ez a hely hívják Kang-Kang – kiabálta hátra a taxis. – Szegény emberek lakni itt.
Volt egy olyan érzésem, hogy városnéző túrával próbálja megfejelni a viteldíjat, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy szóvá tegyem.
Arcok kezdtek kirajzolódni az emberáradatból. A fogakat vettem észre először. A New York-iak nem a széles, szívélyes mosolyukról híresek, ezért elsőre zavaró is volt ez a sok vigyorgó alak. De hamar hozzászoktam, és egy idő után sikerült visszamosolyognom.
A nők karcsúak és kecsesek voltak, míg a férfiak csenevészek, de erőtől duzzadók. Még az idősek is életerősnek tűntek, ahogy a kínai bringáikat hajtották. A bőrük színe a fahéjtól a kávéig terjedt, köztük az összes létező árnyalattal.
Boltok százai kínáltak minden elképzelhetőt: műanyag lavórt és kakasketrecet, bukósisakot és hosszabbítót, villanykörtéket és Ganésa-szobrokat, koporsókat és süteményeket.
– Ez Joro belváros! – kiáltotta a sofőr. – Hollandok építeni.
Beértünk a bankok és a gyarmatosítók omladozó irodaépületeinek kerületébe. Voltak itt szállodák, motorkereskedések, mobiltelefon-üzletek.
– Túl sok autó! – kiáltotta. – Mi menni gang, oké, főnök?
– Gang?
– Gang hívni mi kis utca. Út rövidebb!
– Rendben – mondtam. – És nem kell főnöknek hívnod.
– Oké, főnök – kacsintott.
A taxi sötét sikátorok labirintusán cikázott át, amíg ki nem értünk a vízhez, és egy darabig a tengerpart mentén zötyögtünk. A kipányvázott halászcsónakok között családok csobbantak a hullámokban. Aztán megint a szárazföld felé vettük az irányt, ráfordulva egy őrtornyokkal megtűzdelt fehér fal mellett haladó útra.
– Ez lenni Neraka börtön – jelentette be a sofőr. – Ezt is hollandok építeni.
Visszatértünk a főútra, és a forgalom fokozatosan megritkult. A kirakatokban a műanyagot és a fémet felváltották a selymek és az egyéb importcikkek. A belvárosból a puccos elővárosba értünk.
– Külföldi negyed – vigyorgott a sofőr. – Itt mayatok lakni.
Egy félreeső, fehér kavicsos útra kanyarodtunk rá. A sarkon egy bambuszkunyhóban szandálokat és csipszet árultak. Mindkét oldalon pálmafák és villák csúcsai nyúltak a magas falak fölé.
– Barátod lenni jó gazdag, mi?
A villák közt húzódó árnyas gangon munkások pihentek, inas testük körvonalai élesen rajzolódtak ki a háttérben zölden csillámló rizsföldek előtt. Az utca végén a sofőr leállította a kocsit.
– Barátod ház – mutatott egy bonyolult faragással díszített tíkfa kapura, amelyet egy murvafürttel befutott és szögesdróttal koronázott falba foglaltak.
Előhalásztam néhány rúpiát a zsebemből, amíg ő kihajigálta a táskáimat a csomagtartóból.
– Isten hozta Madun, főnök! – vigyorgott.
Kifizettem. A taxi eltűnt a porfelhőben.
Meghúztam az ajtó mellett lógó zsinórt, mire valahol a ház mélyén megszólalt egy csengő.
Vártam, miközben a nem túl messze morajló hullámokat hallgattam. Semmi válasz.
Az egyik szomszéd kutyája odaballagott hozzám, és megszaglászta a papucsomat, miközben óvatosan méregetett.
Megint meghúztam a zsinórt. Ismét megszólalt a csengő, de továbbra sem jött ki senki.
Pár perc múlva egy piszkos, izzadt ember bukkant fel a jobb oldali gangból, kezében kerti szerszámot cipelt.
– Mr. Franket keresni?
– Igen. Itt van?
A fejét rázta.
– Nem itt lenni.
– Baszki. Tudja, mikor jön vissza?
Bocsánatkérőn mosolygott.
– Mr. Frank nem itt lenni.
Csak bámultunk egymásra, mindketten azon gondolkodva, hogyan tovább. Majd hirtelen felragyogott az arca.
– Te beszélni Mr. Sanjaya, Frank asszisztens.
– Hol találom Mr. Sanjayát?
Erre bánatosan mosolygott.
– Mr. Sanjaya sem itt lenni. Menni faluba. Családi baj. Talán holnap-holnap jönni vissza.
– Rendben – mondtam. – Kösz szépen.
– Semmi gond, főnök.
Visszacsoszogtam a poros úton, amelynek végében a sarki bódé mintha kissé spiccesen dőlt volna a falnak. A tulaj egy függőágyból mért végig.
– Sör? – kérdeztem reménykedve.
– Sör? – ismételte meg ő.
– Sör – erősítettem meg.
– Nem lenni – mondta ő. – Arak.
– Arak?
– Arak – mondta meggyőződéssel.
Egy tranzisztoros rádió zümmögött a háttérben.
– Oké, arak – mondtam, beismerve a vereséget. Fogalmam sem volt, mi az. Csupán azt reméltem, hogy alkoholos és hideg.
– Arak, oké! – felugrott, és előhalászott a félhomályból egy poros üveget, és hevesen gesztikulálva letette a pultra. Nem volt hideg, de legalább alkoholnak látszott, legalábbis a címkéjén vicsorgó tigrisből ítélve.
– Jég? – kérdeztem.
– Jég? – ismételte.
– Jég – mondtam, átfogva a vállamat, didergést színlelve.
– Á! – fogta fel hirtelen. – Nem lenni – mondta szomorúan, a csöpögő hűtőre mutatva. – Nem villany város.
Ezen a ponton valamilyen okból a tárcámat kezdtem keresgélni. Sohasem tartok a tárcámban készpénzt, csak a kártyáimat és az útlevelemet. A készpénzt mindig az elülső zsebembe rakom – a városi létből rám ragadt régi szokás. De valami arra sarkallt, hogy a farzsebemhez nyúljak, a tárcám pedig nem volt ott. Elöntött az adrenalin.
– Baszki!
A boltos felugrott. Végigtúrtam a hátizsákom: itt sincs, ott sincs, amott sincs.
– Baszki! Baszki! Baszki! – ordibáltam, és a poros földön toporzékoltam.
– Nagyon sajnál, főnök! Nagyon sajnál! – mondta a boltos tágra nyílt szemmel. – Jég sajnos nem lenni.
Meg sem hallottam.
– Az isten bassza meg – szitkozódtam a fejemet csapkodva. – Te kibaszott idióta! Miért vagy ilyen elbaszott hülye?
A boltos odakiáltott valamit madunézül, és elrohant.
Kétségbeesésemben ott, az utca közepén feltéptem a bőröndömet meg a hátizsákomat, és kiszórtam az alsónadrágokat és a pipereholmikat a porba. Teljesen feleslegesen. Már rég tudtam, hogy a tárcám a taxiban csúszott ki.
Térdre rogytam és felnyögtem. A bolygó túloldalán voltam, Franket elnyelte a föld, és most meg ez! Oda az útlevelem és a bankkártyáim! Volt egy köteg rúpia a zsebemben, és ennyi.
Apró madarak csiripeltek a fákon, röhögve a nyomoromon. A távolban hullámok morajlottak.
Nemsokára papucs csattogására figyeltem fel, és ahogy felnéztem, a boltos robogott visszafelé, széles vigyorral az arcán.
– Főnök! Főnök! – kiáltotta. – Lenni! Lenni!
A magasba emelt egy jéggel teli nejlonzacskót.
A hullámok morajlása felé vettem az irányt. Nem tudtam, mihez kezdjek. Ki kellett jutnom ebből a hőségből, valahol le kellett ülnöm, hogy átgondoljam az egészet.
Ahol az utca véget ért, egy földút kezdődött, amely egy elvadult dzsungel mélyére vezetett. Követtem az ösvényt, rozsdavörös tócsákat kerülgetve – a bőrönd a vállamat nyomta, az üveg pia a jeges zacskóban lötyögött –, a tenger aranyló villanásai hívogattak a fák mögül. Magasan a fejem felett gyengéd szellő borzolta a pálmaágakat, de idelenn a levegő csendes és mozdulatlan volt.
Zavaros víz csordogált egy patakmederben, felette súlyos indáktól roskadoztak a fák. Ahogy a nap egyre lejjebb süllyedt, fényszilánkok próbáltak megküzdeni az árnyakkal, megvilágítva egy-egy vibráló zöld szeletkét a tájban. Valaki kivágott egy fát, csak egy rücskös tuskót és vörös fűrészport hagyva maga után a sötét talajon.
A bőrönd egy hulla súlyával nehezedett a vállamra. Átkoztam magam, hogy ennyi cuccot hoztam. Egészen nyilvánvaló volt, hogy ebben a hőségben nem lesz szükségem erre a rengeteg ruhára. Elképzeltem, hogy én vagyok Buster, aki épp átvágja magát a vietnámi bozóton, miközben egy sebesült társát cipeli a mentőhelikopter felé. Buster helyében én biztos, hogy narkósként vagy koporsóban kerültem volna haza. Én nem vagyok hős.
Orrfacsaró bűz csapott meg, a halál lehelete. Émelyegni kezdtem, aztán megbotlottam egy gyökérben, mire térdre rogytam, a bőröndöm pedig egy tócsában landolt. Kiráncigáltam a vízből, majd zihálva és teljesen leizzadva leroskadtam a földre. Lábszáramon vékony patakban vér szivárgott. Előhúztam Buster Vietnámból szervált Zippóját, hogy rágyújtsak, és az öngyújtó csattanása megtörte a csendet. Az avar bíbor százlábúaktól nyüzsgött. Valahol a bokrok között felrikoltott egy magányos kakas.
Megint megcsapott a rothadó hús szaga, körbenéztem, hátha megtalálom a forrását. Rézszínű hangyák milliói meneteltek egy kutya felpüffedt teteme felé. Egy fatönk közelében hevert, rovarfelhőbe burkolva. Hatalmas fekete lepkék, szárnyaikon vérvörös szemekkel, lomhán verdestek a dögszagú levegőben. A vállamra dobtam sáros bőröndömet, és továbbálltam.
Tizenöt méterre a parttól egy fekete kis bazaltoltár állt a patakmeder mellett. Egy idős nő közeledett felé egy tálcányi áldozattal. Tekintetünk találkozott, ő azonban nem mosolygott rám. Odafordultam, és végignéztem, ahogy meggyújt pár füstölőt, és az áldozatot az oltárra helyezi. Ahogy a tenger felé vettem az irányt, különös vonyítás tört fel a homokbuckák közül.