részlet a könyvből — tartalomjegyzék — recenziók

Egyes embereknél és csoportoknál is megfigyelhetünk bizonyos jellegzetes vonzódást egyik vagy másik írásjel iránt. A tudósok szeretik a pontosvesszőt; logikai igényük olyan elválasztójelzésre vágyik, amely határozottabb a vesszőnél, de nem zár le teljesen, mint a pont. A szkeptikus Renan pedig kijelenti, hogy a kérdőjelet képtelenség túl gyakran használni. A Sturm und Drang korszak leginkább a felkiáltójelet igényelte. A korai német naturalizmus szívesen használta a gondolatjelet, és azokat a mondatokat, amelyek a gondolatsort nem aggályosan bürokratikus logikával követik, hanem szétszakadnak, burjánzanak, befejezetlenek maradnak, amelyek csapongó, ugráló, asszociatív jellegűek, megfelelően keletkezésük állapotának, mintha belső monológ vagy izgatott beszélgetés részei lennének, melyet két, módszeres gondolkodáshoz nem szokott ember folytat.

Feltételezhetnénk, hogy mivel az LTI a lényegét tekintve szónoki nyelv, és mindig az érzelemhez fordul, ezért a Sturm und Dranghoz hasonlóan leginkább a felkiáltójelhez vonzódik. De nem ez a helyzet; épp ellenkezőleg, úgy tűnik, nagyon is takarékosan bánik ezzel a jellel. Mindent oly magától értetődően alakít a felhíváshoz és a felszólításhoz, hogy ehhez semmiféle írásjel segítségére nincs szüksége – ugyan hol vannak már azok az egyszerű kijelentések, amelyek közül a felkiáltás ki tudna tűnni!?

Ellenben unos-untalan használja azt, amit leginkább ironikus idézőjelnek lehet nevezni.

Az egyszerű vagy elsődleges idézőjel semmi mást nem jelent, mint szó szerinti megismétlését annak, amit másvalaki mondott vagy leírt. Az ironikus idézőjel szerepe nem az ilyen típusú semleges idézés, inkább kétséget támaszt az idézettek igazsága iránt, vagyis a közölt kijelentést a maga részéről hazugságnak nyilvánítja. Élőbeszédben mindezt gúnyos hangsúllyal lehet kifejezni, így az ironikus idézőjel szorosan összefügg az LTI szónoki jellegével.

Persze ezt sem ők találták ki. Amikor az első világháborúban a németek a maguk kultúrfölényét hirdették, és úgy tekintettek a
nyugati civilizációra, mint alacsonyabb rendű és látszólagos eredményre, akkor a franciák a „culture allemande” említésekor sohasem hagyták el az ironikus macskakörmöt, és szinte biztos, hogy már a megjelenése óta létezik – a semleges alkalmazás mellett – az idézőjelnek ez az ironikus használata.

De az LTI-ben az ironikus használat sokszorosan túlteng a semlegeshez képest. Mivel a semlegesség ellenszenves, mert mindig van ellenségünk, mert az ellenséget mindig el kell pusztítani. Amikor a spanyol forradalmárok győzelméről, a tisztjeikről vagy a vezérkarukról volt szó, akkor az kivétel nélkül vörös „győzelem”, vörös „tisztek” és vörös „vezérkar” volt. Ugyanez volt a helyzet később az orosz „stratégiával”, ugyanez a jugoszlávok Tito „marsalljával”. Chamberlain, Churchill és Roosevelt mindig csak „államférfiak”, ironikus idézőjelben. Einstein „kutató”, Rathenau „német”, Heine pedig „német” és „költő”. Nincs újságcikk, nincs beszédleirat, amely ne hemzsegne az ilyen ironikus idézőjelektől, sőt a mértéktartóbb és részletes tanulmányokból sem hiányoznak. A nyomtatott LTI-hez, annak már a születésétől fogva, éppúgy hozzátartoznak, mint Hitler és Goebbels hanghordozásához.

Utolsó éves diákként, 1900-ban, a műemlékekről kellett dolgozatot írnom. Az egyik mondatom így szólt: „A hetvenes háború után majd’ minden német piactéren ott állt a győzedelmes Germánia zászlóval és karddal; erre száz példát is fel tudnék hozni.” Szkeptikus tanárom vörös tintával a lap szélére ezt írta: „Egy tucat példát kérek a jövő órára!” Csak kilencet találtam, és egyszer s mindenkorra kigyógyultam abból, hogy számokkal dobálózzak. Ennek ellenére és noha az LTI-tanulmányomban máshol szólni fogok a számokkal való visszaélésről, az ironikus idézőjel dolgában mégis biztonsággal leírhatom: „ehhez ezer példát is fűzhetek”. Az ezer példa közül az egyik a következő: „Megkülönböztethetünk német macskát és »nemes« macskát.”