Victor Klemperer LTI

Victor Klemperer

LTI

A Harmadik Birodalom nyelve

Fordította: Lukáts János

kartonált

462 oldal

130×197 mm

ISBN 978 615 640 203 5

4950 Ft 3700 Ft

kereskedelmi partnerünk
az Olvasók Boltja

Victor Klemperer (1881-1960) zsidó származású nyelvészprofesszorként kizárólag árja feleségének és Drezda bombázásának köszönhetően élte túl a Harmadik Birodalom tizenkét esztendejét. A drezdai egyetem katedrájáról különböző hadiutánpótlás-gyárakba száműzve, betanított segédmunkásként közvetlen közelről figyelhette meg, hogyan fertőzi meg egy egész nép tudatát a náci hatalom legtitkosabb és legfélelmetesebb fegyvere, a totális nyelv, amit ő rövidítve LTI-nek, azaz a Harmadik Birodalom nyelvének (Lingua Tertii Imperii) nevezett el. Megfigyeléseit folyamatosan lejegyezte a naplójába, majd a háború befejezése után fejezetekbe rendezte és 1947-ben LTI címen publikálta, mely világszerte ismertté tette a nevét.

Klemperer az LTI-ben a hitleri propaganda és közélet nyelvének néhány tucat kulcsszimbólumát megragadva, ezeket történeti, kultúrtörténeti és nyelvi kontextusba állítva tulajdonképpen minden totális és totalitásra törekvő rendszer nyelvi sémáit katalogizálja. A könyv azonban egyáltalán nem száraz lexikológia, vagy szemantika (megértéséhez például nem szükséges német nyelvtudás), inkább egy különös napló: a szerző elejétől a legvégéig benne élt ebben a számára életveszélyes társadalomban és ép elméjét megőrizendő, imponáló polgári műveltség birtokában, rezignált iróniával folyamatosan megfigyelte és rögzítette a hétköznapi nácizmus majd minden nyelvi rezdülését, a korabeli viccektől kezdve a újságcikken keresztül egészen a náci irodalomig.

Az LTI magyarul 1984-ben jelent meg először és ezidáig utoljára a Tömegkommunikációs Kutatóközpont Membrán könyvek című sorozatában ? jelen könyv szövege ezen kiadás javított, átdolgozott változata.

részlet

Egyes embereknél és csoportoknál is megfigyelhetünk bizonyos jellegzetes vonzódást egyik vagy másik írásjel iránt. A tudósok szeretik a pontosvesszőt; logikai igényük olyan elválasztójelzésre vágyik, amely határozottabb a vesszőnél, de nem zár le teljesen, mint a pont. A szkeptikus Renan pedig kijelenti, hogy a kérdőjelet képtelenség túl gyakran használni. A Sturm und Drang korszak leginkább a felkiáltójelet igényelte. A korai német naturalizmus szívesen használta a gondolatjelet, és azokat a mondatokat, amelyek a gondolatsort nem aggályosan bürokratikus logikával követik, hanem szétszakadnak, burjánzanak, befejezetlenek maradnak, amelyek csapongó, ugráló, asszociatív jellegűek, megfelelően keletkezésük állapotának, mintha belső monológ vagy izgatott beszélgetés részei lennének, melyet két, módszeres gondolkodáshoz nem szokott ember folytat.

Feltételezhetnénk, hogy mivel az LTI a lényegét tekintve szónoki nyelv, és mindig az érzelemhez fordul, ezért a Sturm und Dranghoz hasonlóan leginkább a felkiáltójelhez vonzódik. De nem ez a helyzet; épp ellenkezőleg, úgy tűnik, nagyon is takarékosan bánik ezzel a jellel. Mindent oly magától értetődően alakít a felhíváshoz és a felszólításhoz, hogy ehhez semmiféle írásjel segítségére nincs szüksége – ugyan hol vannak már azok az egyszerű kijelentések, amelyek közül a felkiáltás ki tudna tűnni!?

Ellenben unos-untalan használja azt, amit leginkább ironikus idézőjelnek lehet nevezni.

Az egyszerű vagy elsődleges idézőjel semmi mást nem jelent, mint szó szerinti megismétlését annak, amit másvalaki mondott vagy leírt. Az ironikus idézőjel szerepe nem az ilyen típusú semleges idézés, inkább kétséget támaszt az idézettek igazsága iránt, vagyis a közölt kijelentést a maga részéről hazugságnak nyilvánítja. Élőbeszédben mindezt gúnyos hangsúllyal lehet kifejezni, így az ironikus idézőjel szorosan összefügg az LTI szónoki jellegével.

Persze ezt sem ők találták ki. Amikor az első világháborúban a németek a maguk kultúrfölényét hirdették, és úgy tekintettek a
nyugati civilizációra, mint alacsonyabb rendű és látszólagos eredményre, akkor a franciák a „culture allemande” említésekor sohasem hagyták el az ironikus macskakörmöt, és szinte biztos, hogy már a megjelenése óta létezik – a semleges alkalmazás mellett – az idézőjelnek ez az ironikus használata.

De az LTI-ben az ironikus használat sokszorosan túlteng a semlegeshez képest. Mivel a semlegesség ellenszenves, mert mindig van ellenségünk, mert az ellenséget mindig el kell pusztítani. Amikor a spanyol forradalmárok győzelméről, a tisztjeikről vagy a vezérkarukról volt szó, akkor az kivétel nélkül vörös „győzelem”, vörös „tisztek” és vörös „vezérkar” volt. Ugyanez volt a helyzet később az orosz „stratégiával”, ugyanez a jugoszlávok Tito „marsalljával”. Chamberlain, Churchill és Roosevelt mindig csak „államférfiak”, ironikus idézőjelben. Einstein „kutató”, Rathenau „német”, Heine pedig „német” és „költő”. Nincs újságcikk, nincs beszédleirat, amely ne hemzsegne az ilyen ironikus idézőjelektől, sőt a mértéktartóbb és részletes tanulmányokból sem hiányoznak. A nyomtatott LTI-hez, annak már a születésétől fogva, éppúgy hozzátartoznak, mint Hitler és Goebbels hanghordozásához.

Utolsó éves diákként, 1900-ban, a műemlékekről kellett dolgozatot írnom. Az egyik mondatom így szólt: „A hetvenes háború után majd’ minden német piactéren ott állt a győzedelmes Germánia zászlóval és karddal; erre száz példát is fel tudnék hozni.” Szkeptikus tanárom vörös tintával a lap szélére ezt írta: „Egy tucat példát kérek a jövő órára!” Csak kilencet találtam, és egyszer s mindenkorra kigyógyultam abból, hogy számokkal dobálózzak. Ennek ellenére és noha az LTI-tanulmányomban máshol szólni fogok a számokkal való visszaélésről, az ironikus idézőjel dolgában mégis biztonsággal leírhatom: „ehhez ezer példát is fűzhetek”. Az ezer példa közül az egyik a következő: „Megkülönböztethetünk német macskát és »nemes« macskát.”

tartalomjegyzék

Előszó helyett – a heroizmusról
I. LTI
II. Előjáték
III. Alaptulajdonság: a szegényesség
IV. Partenau
V. Az első év naplójából
VI. Az első három szó náciul
VII. Mozgásba hozni
VIII. Tíz év fasizmus
IX. Fanatikusan
X. Autochton költészet
Xi. Határelmosódás
XII. Központozás
XIII. Nevek
XIV. A Kohlenklau
XV. Knif
XVI. Egyetlen munkanapon
XVII. Rendszer és szervezet
XVIII. Én hiszek benne
XIX. Családi értesítések. Az LTI kis repetitóriuma
XX. Mi marad?
XXI. A német gyökér
XXII. Napfényes világnézet (Alkalmi olvasmányokból)
XXIII. Ha ketten csinálják ugyanazt…
XXIV. Café Europa
XXV. A Csillag
XXVI. A Zsidó háború
XXVII. A zsidó szemüveg
XXVIII. A győztes nyelve
XXIX. Cion
XXX. A szuperlatívusz átka
XXXI. A mozgás lendületéről
XXXII. Box
XXXIII. Követők és alkalmazottak
XXXIV. Egyetlen szótag
XXXV. Hideg zuhany, Forró zuhany
XXXVI. A puding próbája
„A szóhasználat mián…”
A kiadó utószava
Jegyzetek

recenziók

Nyelvmágia - Konok Péter írása a revizoronline.com-on

Az LTI Klemperer értelmezésében metanyelv (ez is igen újszerű gondolat akkoriban, maga a fogalom sem létezik még), olyan „totális” (szintén LTI-alapfogalom) hatalmi monológ, amely a társadalomban visszhangot ver, és ezzel a visszhanggal diskurzust folytat. Az összes érzékszervet lefoglalja és foglalkoztatja, és sajátos módon még a kritikát és az ellenszegülést is sikerül, legalábbis részben, integrálnia, saját kontextusába illesztenie: a „népi” elégedetlenség is az LTI rendszerébe illeszkedve nyilvánul meg, hiszen jórészt nincs már más eszközkészlete arra, hogy megfogalmazódjon. A rendszer így önmagában zárttá válik – ez persze, csak absztrakt módon igaz, hiszen – Klemperer rengeteg példát hoz rá – a valóságban a zárt rendszer is mindig szivárog.

Tovább a teljes cikkre >>>

A náci propaganda megértése a belső szabadság megőrzéséért (telex.hu)

Klemperer számtalan példáját hozza a Hitlerbe vetett messianisztikus hit megnyilvánulásainak, és rögzíti a hétköznapi élet átalakulását: megdöbbenve látja, hogy a bankfiókban az alkalmazottak a rádiókészülék előtt merev tartásban, előrelendített karral hallgatják az Anschlusst bejelentő szónoklatot. A könyv tele van a korabeli nyelvezet kifejezéseivel a koventrizástól (jelentése: a földdel tenni egyenlővé, mint az angol Coventryt) az olyan szavakkal való kényszerű megismerkedésig, mint a koncentrációs tábor (eleinte „koncerttábor” a mindennapi szóhasználatban), a zsidópince és az árjapince, vagy az utazózsidó és gyalogzsidó – annak függvényében, hogy jogosult-e valaki villamosra szállni.

De előjönnek a korabeli viccek és az akasztófahumor darabjai is: „kitüntettek a Pour le Sémite-tel”, terjedt a sárga csillag viselésére kötelezett zsidók között – a Pour le Mérite volt a legmagasabb porosz kitüntetés. Egy másik keserű zsidóvicc: a zsidók az egyetlenek, akikkel szemben Hitler valóban megtartotta a szavát – hiszen az egyik kedvelt frázisa volt már a korai időktől, hogy a zsidóknak majd elmegy a kedvük a nevetéstől. Feljegyzi az iparitanuló-vizsgáról a beugrató kérdést: „Mi következik a Harmadik Birodalom után?” – ha a gyanútlan vizsgázó rávágja, hogy a negyedik, már mint politikailag megbízhatatlant buktatják meg, hiszen az egyetlen helyes válasz természetesen a semmi – a Harmadik Birodalom a németek örök birodalma. Amikor kiderül, hogy az örök is meglehetősen relatív fogalom, a légiriadók alatt sokan átkozódva idézték Göringet, aki korábban nagy hangon mondta, hogy csak „hívják Meiernek”, ha egyetlen ellenséges gép is berepül Németországba – Meier újonc a német katonaviccek mórickája volt.

Tovább a teljes cikkre >>>

kosár0
nincs termék a kosárban
folytatom a vásárlást
0