„Ha azt mondom, nem tudok egyetlen külföldi újságírót sem, aki ennyire jól ismerné és értené Magyarországot – illetve, pontosítok: az én Magyarországomat; tovább pontosítok: Orbanisztánunkat ?, akkor nyilván nem állítok erőset, nem túl izmos a mezőny. Inkább azt mondom tehát, hogy még magyar szerzők magyar könyvei között is kevés olyan akad, amely ennyire pontosan, találóan, érzékenyen szól az ország aktuális (mentális) állapotáról.”

Tovább a teljes recenzióhoz

„A kötet szerkezete végtelenül egyszerű, hiszen sorrendben: észak, kelet, dél, nyugat és közép a bejárt és kielemzett kárpát-medencei részek leírása. Ezek mellett minden esetben kivesézi az adott területre vonatkozó politikai felállást, annak előzményeit és jelenlegi fontosabb fordulatait. Így esik szó Felcsútról, a „fantasztikus agyú Lajosról”, Turánról, természetesen Trianonról, KGBéláról, a szepesi illiberállis frontról, no meg hát naná, hogy Sorosról, Gyurcsányról is. A szerző szintén beleszövi gonzo stílusú útileírásába a Szent Korona-tant, elmondja, hogy milyenek a felvidékiek, az erdélyiek és a székelyek szerinte, és mesél a délvidéki jellegzetes viszonyairól, valamint a dekadenciában poshadó Őrvidékről, hogy végül a magyarországi lengyel kolóniáról is szót ejtsen pár oldal erejéig.”

A teljes írás a Könykultúra Magazinban olvasható »

Magyarország olyan, mint egy szép fehér ing, amin van jópár gulyáslevesfolt

Újabb könyve jelent meg magyarul a lengyel Hunter S. Thompsonnak is becézett Ziemowit Szczereknek. A Via Carpatia témája különösen kedves számunkra, hiszen Magyarország történelmi határait járta be a sokszorosan díjazott író, hogy megpróbálja megérteni a magyar néplelket és a NER-t. Állítása szerint ráadásul sikerrel is járt, erről, a magyar-lengyel viszonyról és a kedvenc magyar városairól beszélgettünk vele interjúnkban.

 

Miért döntött úgy, hogy beutazza a történelmi Magyarországot? Eredetileg is könyvet tervezett?

Őszintén szólva nem az én döntésem volt, de tulajdonképpen minden út keresztülvezet itt, bárhova szeretnék eljutni Közép-Európába Lengyelországból. De mindig érdekelt az egész régió, Magyarország pedig egy különleges és nagyon fontos része ennek. Olyan része, amiről mindenképp érdemes írni.

Magyarországon valahogy nyilvánvaló járni lengyelként, nem is tudom, mikor voltam ott először. Ha a déli részén élsz Lengyelországnak, és utazol a környéken, akkor főleg – úgyhogy igazából az a meglepő, hogy nem írtam meg korábban.

Azért Oroszlány például így is meglepő település, hiszen még a magyarok sem nagyon utaznak oda.

Az egy baleset miatt volt, hiszen lerobbant az autóm. De valójában nagyon szerettem azt a várost. Olyan, mintha valahogy visszatámadna a kelet-európai melankólia.

De mivel sokat foglalkozom a környékkel, ismerem is a településeket, a balesetekre nem lehet egyedül számítani. Abból amúgy nem is Magyarországon történt a legtöbb, hanem a már Romániához tartozó részeken Erdélyben, ott mindig több lehetőség van ilyen kalandokra.

Magyarország, főleg a nyugati része már nagyon közép-európai: olyan, mint Ausztria, de hogy is fogalmazzak… Olyan, mintha egy szép fehér ing, amin ott van jó pár gulyáslevesfolt is.

Minél keletebbre és északabbra megy az ember, egyre bizsergetőbb lesz az egész, többvektorossá válik minden.

Jól láthatóan bele is szeretett a térségbe. Hogy magyarázná el, miért izgalmas ez a környék valakinek, aki nem érti, miért menne bárki mondjuk Szkopjébe?

Ez Európa egyetlen része, ahol mindent vehetek mindenhol, van cigi és alkohol a benzinkutakon. Kivéve persze pont Magyarország az idegesítő dohányboltjaival.

Közép-Európa már olyan, mint Nyugat-Európa, csak nem olyan unalmas. Új, felfedezhető, és minden van, amire szükségünk van Európából: mediterrán részek a régi Jugoszláviában, a csehek, magyarok és a lengyelek hangulata, és ott vannak a balti államok is.

Ez egy király régió, ami nagyon sokféle, és annyira elbaszott a történelme, hogy nem lehet megunni. Egyszerűen szeretem és jól érzem magam ebben.

A Via Carpatia nemcsak útikönyv, hanem valamiféle magyarázatkeresés is Orbán Viktor és a Fidesz rendszerének működésére és népszerűségére. Mit gondol, megértette?

Szerintem igen. De azért is, mert ugyanazok az okok, mint Lengyelországban Jarosław Kaczyński és a PiS népszerűsége, vagy akár Vlagyimir Putyin felfutása kapcsán Oroszországban.

Szerintem arról van szó, hogy ezek a nemzetek a hidegháború után elfáradtak, és megelégelték, hogy meg kellett próbálniuk jó európaiakként viselkedni. Mindig bizonyítani kellett valamit valaki felé, el kellett fogadni, hogy mindent a nyugat akar elmagyarázni.

Az az egyetlen baj, hogy az erre adott válasz még rosszabb, mint hallgatni a Nyugatot.

Most abban a helyzetben vagyunk, hogy seggfejek vannak az egyik, és másik seggfejek a másik oldalon is. Mindenhol seggfejek vesznek körül, nehéz jó politikai döntést hozni.

Jarosław Kaczyńskit a könyvben többször is Orbán Viktor valamiféle kisöccseként írja le. Ennyire nagy különbséget lát kettejük között?

Orbán az okos seggfej, Kaczyński csak seggfej. Először Kaczyński tanult Orbántól, aki ráadásul nagy játékos. Magyarország nem nagy ország, de Orbán úgy viselkedik, mintha szuperhatalom lenne. Tudja, hogy kell kijátszani a lapjait. Nem erkölcsös, amit csinál, de hatékony. Okos, kegyetlen, cinikus, machiavellánus.

Kaczyński mellette olyan, mint Frank Drebin a Csupasz Pisztolyból vagy Clouseau felügyelő.

Bármit akar csinálni, az ellenkezője történik. Amikor fel akarta állítani Lengyelországot a térdeplésből, lerombolta a nemzetközi imidzsét, izolálta az országot. Amikor biztonságosabbá akarta tenni az országot, összeugrott az Európai Unióval, a NATO-val és az Egyesült Államokkal, mert olyan hülye volt, hogy azt hitte, a trumpi világ örökké fog tartani. Kaczyński semmit nem tud a nemzetközi kapcsolatokról, de nem is érdekli.

Olyan, mint egy tipikus lengyel fasz, aki ül otthon a mamuszában, eszi a kurva pirogját, borscsot eszik, és fogalma sincs semmiről, csak nézi a tévét. Mint azok a hülye nagybácsik, akiknek mindenre van kommentárjuk, amit a tévében látnak, és tudják, mi igaz és mi nem. Orbán ennél sokkal nagyobb figura.

Azért most mintha Orbán egyik fontos döntése is visszahullana az erős oroszbarátsággal, ez sem sérti a nagypályás imidzsét, főleg ahhoz képest, hogy Kaczyński követekzetesen távol tartotta magát ettől?

Ez az a helyzet, amit Orbán nem láthatott előre. A hintapolitika a nyugat és Putyin között működött, de Orbán elszámolta magát, mert nem gondolt arra, hogy Putyin el fog kezdeni logikátlan döntéseket hozni.

Azt nem mondom, hogy Putyin őrült, mert manapság már nem ismeri az őrületet a pszichológiatudomány, de már egy saját logika mentén gondolkodik.

Szerintem Orbán is meglepődött azon, hogy megtámadták Ukrajnát, ahogy Putyin is az ukrán ellenállás erősségén. De igen, Orbán most megszívta kissé.

Egyébként még mindig nyerhet ezen, ha vége ennek, és közvetíteni kell a Nyugat és Putyin között, de most nem néz ki jól, főleg úgy, hogy a magyarok és a lengyelek különösen megértők kellene hogy legyenek egy olyan országgal, amit lerohannak az oroszok.

A mainstream vélemény az, hogy a magyar és a lengyel rendszer nagyjából ugyanaz. Ön szerint vannak mégis különbségek?

Szerintem nem volt ugyanaz, de egyre hasonlóbb. Kaczyński felemelkedésekor tulajdonképpen magával akarta helyettesíteni a liberális demokráciát: leépíteni a független sajtót, a fékeket és egyensúlyokat, és minden helyére magát tenni, de arra nagyon vigyázott, hogy ő tiszta maradjon, és köze se legyen korrupcióhoz.

De amikor egy rendszer egy embertől függ, főleg, ha az egy olyan balfasz, mint Kaczinsky, akkor az a rendszer mindenképp korrupt lesz.

De még mindig nem ugyanaz a helyzet: még nincs nemzeti tőkésosztály, és a média jelentős részét még nem taposta el. De amit átvett, ott már pont az a hülyeség történik, amit a magyar és az orosz propagandában látunk.

Ön szerint véget vethet a magyar és a lengyel kormányok nagy barátságának az ukrajnai helyzet merőben más megítélése?

Orbán most olyan Lengyelországban, mint az a rokon, akit mindenki szeret, de most vacsora közben odaszart az asztalra, ezért egy ideig nem hívják meg. Most ignorálják, de Orbán egy igazi hős a PiS számára, és mindig is az volt.

Mindent megbocsátanak neki, szinte a Putyinnal ápolt barátsága az egyedüli, amit nem tudnak. Minta a barátod zombivá változna, és meg kellene ölnöd könnyes szemmel.

De ha látni fognak bármi változást, újra barátok lesznek.

Kicsit térjünk vissza a könyvére. Ebben még a Jobbik az ország radikális pártja, nyilván tudja, hogy azóta változtak a dolgok az ellenzéken belül. Hogy kommentálná?

Amikor ott voltam, már elkezdtek középre húzódni, de akkor még pár kérdés után előkerült a korábbi hangulat. De az már régen volt, és őszintén szólva nem hiszem, hogy egy politikai projekt tud annyira cinikus lenni, hogy ennyire álcázza a változást. Ugyanakkor amit láttam, akkor úgy tűnt, csak az öltönyöket cserélték le. 2-3 kérdés kellett, hogy megérkezzünk oda, ahol korábban tartottak.

Azelőtt nyíltak voltak: amikor beszélgettem Ózd polgármesterével, Janiczák Dáviddal, ő egyenes volt és nem hezitált.

Jelentős részt kap a könyvben Gyöngyösi Márton, aki mostanra kifejezetten Európa-párti politikusként viselkedik, ráadásul EP-képviselőként, de önnek még egész mást mutatott. Beszélt vele azóta?

Nem, de nagyon szeretnék majd. Akkoriban kifejezetten oroszpári agendát hallottam tőle, de nem tudom, mi változhatott benne.

Olyan volt, mint egy hardcore iszlamista, amikor ostorozta a nyugati liberális demokráciát. Fogalmam sincs mi változott, de ha tényleg megtörtént, az király, hiszen ezért küzdünk. De ilyen sikeres változást még életemben nem láttam.

Mi a kedvenc Budapesten kívüli városa Magyarországnak?

Azokat a részeket szeretem, amik nem annyira egyértelműek. Biztos nem Debrecent vagy Szegedet mondanám, hanem akár Ózdot. Tudom, hogy nem szép, de nagyon érdekes. Nem tudom, miért, de valami vibrál. De úgy általában ezt érzem Észak-Magyarországon a cigányfalvakkal, vagy amikor hirtelen Romániává változik az egész.

De szeretem Tokaj környékét is, ahogy a Bodrog a Tiszába folyik, és csak nézni kell. De Tatabányát is szeretem, bár fogalmam sincs miért, talán a turulszobor miatt. Vagy Kecskemét! A semmi közepén van, nagyon fura.

Ezeket szeretem, és persze azokat a városokat, amik már nem Magyarország területén vannak. Szerelemes vagyok Székelyföldbe.

De ha ki kéne választanom a kedvenc magyar városomat, az Szabadka lenne. Imádom, ahogy a balkáni hangulat vegyül a magyar építészettel és nyelvvel. A magyar határokon nagyon menő a kultúrák keveredése.

És van olyan város, ahova soha nem akar visszamenni?

Szeged. Olyan szép és olyan unalmas!

Azt biztos tudja, hogy áprilisban választások lesznek Magyarországon. Le tudja bárki váltani Orbán Viktort?

Orbán nem engedheti meg, hogy elveszítse a választást, de nagyon remélem, hogy elveszti.

– Fekő Ádám

Az interjú 2022 március 17-án jelent meg az azonnali.hu-n. A portál azóta sajnos megszűnt, a cikket a Wayback Machine segtságável rekonstruáltuk.

A szöveg igazi ízeit az útinapló-jelleg adja: ahogy ez az enyhén gonzó-beütéssel megáldott lengyel csávó elmegy ide-oda Magyarországon, közben pedig lát és feldolgoz.

„Bármerre is forduljon az ember, a periféria mindig éppen a háta mögött lesz.”

Ziemowit Szczerek lengyel. Ebben a minőségében külföldi, ő a messziről jött ember, aki egy hátizsákkal beutazza a Kárpát-medencét, és közben különös (hogy azt ne mondjam, perverz) hobbinak hódol: minket tanulmányoz.

Ha egy norvég vagy egy kaliforniai tenné ugyanezt, talán a civilizált Nyugat vállveregető stílusa határozná meg a szöveget, valami jóindulatú csodálkozás, hogy mégis mi a toszomért nem tudunk mi egy normális országot kibrusztolni magunknak.

Ez a fiktív norvég vagy kaliforniai talán élvezné a mezővárosi disznótorok egzotikumát, jókat pálinkázna a nagybajuszú vajdával Nógrádban, de alapvetően úgy nézne minket, ahogy zöldfülű antropológus a busman vadászokat: „Oh, milyen izgalmas szokások! Mily lenyűgöző tradíciók! De azért hiányzik a memóriahabos matracom, meg hogy tudjam, mit is tesznek épp a tányéromra.”

Jó, hát ezzel most nyilván én is sztereotipizáltam szegény norvégokat meg kaliforniaiakat, elnézést érte. Zárójelbe is tenném az egész fejtegetést, de tudom, a szerkesztőm nem szereti a zárójeleket. Mindenesetre képzeljük oda.

Csak félig idegen

Lényeg, ami a lényeg: Szczerek – akivel márciusban egy interjú is megjelent itt az Azonnalin – maga is közép-európai. Szóval csak félig idegen. Amikor minket tanulmányoz, kicsit magát is tanulmányozza. Ő is a periféria gyermeke, az európai végeké, pontosan érti tehát, hogyan is mennek a dolgok errefelé. Hogy itt tulajdonképpen két masszív vágy uralkodik, mindkettő csak arra vár, hogy valami politikus becsatornázza magának. Az egyik az, hogy végre a Nyugathoz tartozzunk. A másik meg a frusztráció amiatt, hogy nem, nem tartozunk oda.

Emiatt van az, hogy ugyanaz a miniszterelnök az egyik szájával azt mondja Brüsszelben, hogy mi vagyunk az igazi európai értékek letéteményesei, a másik szájával meg Kazasztánban azt, hogy virtigli ázsiaiak vagyunk. És a nép mindkettőnek egyformán örül. Mert nincs itt semmiféle ellentmondás: egyszerűen arról van szó, hogy iszonyatosan akarunk szeretve lenni, akarjuk, hogy ismerjenek el minket azonnal, bármiért, bárkik. Ha nincs miért, annál inkább.

Szczereknek amúgy van egy szuperképessége: az empátia a nemzeti gondolkodás irányában.

Ahogy ő mondja:

„Általánosságban véve teljes mértékben megértem a nacionalistákat, bírom a nacionalista dalokat, a szívem mélyéig megindítanak, csak éppen nem értek velük egyet. Olyan vagyok, mint egy vámpír, aki felfogta, hogy mégsem kéne mások vérét innia, úgyhogy inkább a többi vámpír ellen harcol. Mint Penge. Vagy Sapkowski Regise.”

A szerző még arra is képes, hogy Kárpátia-számokat hallgasson, sőt: élvezze azokat. Ez például az a szint, ahová én képtelen lennék eljutni. Képes bólogatva végighallgatni magyar, horvát vagy ukrán nacionalistákat, megérteni az őket marcangoló vágyakat. Neki is fáj Trianon – ha akarja. De miután kifájdogálta magát, logikusan és összeszedetten megmagyarázza, hogy mégis el kéne ereszteni ezt az egészet, mert ha jobban meggondoljuk: hülyeség. Mint érzés, persze legitim, miért is ne – de mint cselekvési terv, hülyeség.

Világosan átlátja a nacionalista gondolkodás alapvető ellentmondásait – ebből fakadnak a kötet talán legsziporkázóbb passzusai:

„Egyszer csak [Muhi mellett] az aszfaltsimaságú pusztából kiemelkedett egy földhalom, amely annyira drámai módon volt teletűzdelve keresztekkel, hogy abba teljesen beleborsódzott a hátam. Ez a halom annak a mészárlásnak az emlékműve, amelyet a mongolok rendeztek Árpád ivadékai, a már letelepedett magyarok között. Ez a mészárlás pont itt történt, szóval bármi, ami itt nő, az a lekaszabolt magyarok hulláin, vérén, belén, kiloccsantott agyvelején burjánzik. És itt, ezen a keresztekkel teli dombon, a »régi, európai« magyarság egyik nagy tragédiájára emlékező helyen nemzeti érzelmű magyarok matricákat ragasztottak a mongolok által felkoncolt ősök tiszteletére. Ezen a matricán pedig egy mongolnak kinéző magyar vitéz látható, tatár prémsapkában. Alatta felirat: Nomád harcosok, Tiszavasvári. On tour. Nomád harcosok, Tiszavasvári. On – még szép – tour.”

Ugyanakkor azt is pontosan látja, hogy a logikai inkonzisztencia talán távol tartja az elemző hajlamúakat, meg a kritikus értelmiséget, de ez nem sokat számít, ha egyszer érzelmi kielégülést okoz. Még akár az elemző hajlamúaknak meg a kritikus értelmiségnek is, ha mondjuk ittak négy unikumot meg három sört, és a zenegépből felharsan az „István, a király”. Szczerek ezt mélyen átérzi, előtte is ugyanaz a mozi pereg le a „Haza” meg a „Nemzet” kulcsszavak hallatán, őbenne is kinyitja szárnyát egy piciny turulfiók – csak éppen képes tudatosítani magában ennek az egésznek a primer mechanizmusát.

Ez a kötet egyszerre útirajz és politikai elemzés

– szerencsére inkább előbbi, mint utóbbi. Mert ami a politikai elemzés részét illeti, nos, azzal akadtak fenntartásaim. Elsősorban az, hogy amikor egy külhoni – még ha ezerszer közép-európai is – megkísérli átabotában összefoglalni az Orbán-rezsim sajátosságait, akkor az szükségszerűen olyan fejtegetésekbe fog torkollni, amelyek számunkra már ismerősek, talán unalmasak is. Bár Szczerek van annyira jó tollú író, hogy ezeket is élvezetesen tegye elénk, de azért bizonyos szakaszokat a „ja, ja, tudom” érzésével olvasunk.

Másfelől ugye az is van, hogy ez a könyv 2019-es, és hát három év alatt a politikai fejtegetések rosszul elöregedhetnek.

Akkoriban még a lengyel és a magyar politikai elit szoros szerelmi ölelésben fonódott össze, és ez lehetővé tette, hogy Orbán az ország valós súlyához képest sokkal jelentősebbnek mutathassa magát. Ő volt a szélsőjobb erős embere, ő fújta az illiberalizmus passzátszelét, mindezt pedig a Néppárt védőernyője alatt tudta abszolválni.

Ami láthatóan Szczereket is lenyűgözi, aki – úgy érzem – hajlamos nagyobb mágusnak tekinteni Orbánt, mint amilyen az valójában. Mára viszont Magyarország izolálta magát, a Néppárt megszabadult tőle, lengyel barátai hűtelenek lettek, az EU pedig nagy sokára meglépte azt, amit Szczerek akkor talán elképzelhetetlennek tartott: beizzította az amúgy csigalassú jogállamisági eljárást. Meglehet, hogy Orbán a magyar bajnokságban röhögve focizott le mindenkit, de a Bajnokok Ligájához – úgy fest – kevés a kraft.

Sietek hozzátenni, ezek csak apró szeplők a szöveg zsenge testén, mert különben Szczerek a legjobb publicistahagyományt követve vezet minket végig Vereckétől Bécsig a maga érzelmes utazásán.

A szöveg igazi ízeit ugyanis sokkal inkább az útinapló-jelleg adja: ahogy ez az enyhén gonzó-beütéssel megáldott csávó elmegy ide-oda, közben pedig lát és feldolgoz. Mondanom sem kell: intuitíve. Mert elemző hajlam ide vagy oda, ez a kötet inkább az érzésekről szól. Hogy milyen elrévedni valami világvégi kiskocsmában a Nagymagyarország-térkép alatt.

És ami a legfontosabb: Szczerek beszélget. Nem csak arról van szó, hogy megkeres mindenféle ellenzéki agytrösztöket, vagy épp végighallgatja a fidesz propagandahéroszainak álmosító paneljeit. Ez, mondhatni, kutya kötelessége. Ezért fizetik. Ám ettől még ez a könyv még nem működne. Oké, Magyar Bálint elmondja ismert téziseit a maffiaállamról, Németh Zsolt meg a szokásos konzervdumát arról, hogy minden a lehető legjobb, és aki szerint nem, annak akadjon torkán a csörögefánk.

Gyöngyösi Márton pedig disztingváltan kifejti, hogy a Jobbik legkevésbé sem náci – amire így három év távlatából hatványozott érdektelenséggel néz vissza az ember.

Hisz kit érdekel, hogy egy periférikus, súlytalanná vált párt náci volt-e, ha egyszer lehet azon is elmélkedni, hogy a kormány átszakította-e az a képzeletbeli szalagkorlátot, amin túl a szélsőjobboldali idiotizmus szakadéka ásít.

Ami fontos, hogy Szczerek velünk beszélget. Azzal a különös entitással, amit jobb híján „népnek” nevezünk. Szóba elegyedik az autószerelővel, a kocsmárossal, a panziótulajdonossal, Lembergben, Oroszlányban, Újvidéken – ahol épp összeakad vele. Gyakran csak kézzel-lábbal, valami német-szláv-magyar keveréknyelven, de azért megértik egymást. Hisz végtére is mindannyian a periféria gyermekei. Közösek a tapasztalataik, az élményeik, még az érzéseik is, szegről-végről. Amiből akár ki is lehet indulni. Legalább egy beszélgetés erejéig.

– Járvás Péter –

Sajnos az Azonnali azóta megszűnt, a cikket a Wayback Machine segítségével reprodukáltuk

„Ez a könyv nekem enciklopédia, almanach, történelmi összefoglaló a magyar múltról és arról a jelenről, amit Orbán uralma testesít meg. Szubjektív kalauz, persze, de csak annyiban, hogy a szerző bevallja elfogultságát, vonzalmait. Megszövegezése viszont teljességgel tárgyilagos. A tengernyi adat bősége igazán zavarba ejtő, legyen tehát utolsó elem egy fogalom magyarázata: a Három Tenger Kezdeményezés. Sosem tanultam róla, bár a Piłsudski marsall nevéhez köthető gondolat állítólag már a két világháború között megfogalmazódott, majd 1989-ben ismét felmerült. Az ötlet: soknemzetiségű politikai államszövetség a Balti- és Fekete-tenger meg az Adria közötti kisállamok részvételével. A délszláv, majd a kelet-ukrajnai háború után ismét előkerült, az elemei: folyékony földgázt fogadó terminál, csővezeték, valamint a Via Carpatia autópálya- és autóútrendszer, ami a litván Klaipéda kikötővárost kötné össze a Fekete-tengeri Konstancával (Constanța), a bolgár Szvilengráddal és az Égei-tenger-parti Thesszalonikival. Úgy tervezték, hogy ez a kelet-európai közlekedési folyosó 2026-ra épül ki. Aztán tessék, egy könyv címe lett, és mit sem tudtam róla!”

– Fazekas Erzsébet

A teljes írás a olvassbele.hu-n »

„Nagy előnye a könyvnek, hogy nemcsak a közvetlen és éles bírálattól tartja magát távol (igaz, néha káromkodásba csomagolja lesújtó véleményét), hanem és leginkább a gúnytól. Egyszerűen csak konstatál, felsorakoztatja, amit lát és hall. Igaz, az összkép több mint lehangoló. A politikai-gazdasági elit fényűzése és a vidék elszegényedése között egyre nagyobb a távolság. Szegénység, eladó, de eladhatatlan házak, szépen sorakozó, de nem világító utcai lámpák, kiszolgáltatottság. A szerző némely helyszíne egy apokaliptikus Bodor Ádám-szövegben is megállná a helyét. Populizmus minden téren. De még mielőtt bárki a szemére vetné kendőzetlen realizmusát, s esetleg elfogultsággal vádolná, be kell látni, hogy szereti Magyarországot – különben mért is ott csavarogna. Meg az ún. külhoni magyarokat és tájaikat is – mind külön fejezetet kap, Erdély is, Kárpátalja is (a Felvidéken kívül van külön Szepes is), és így tovább, s mi sem természetesebb, a lengyelekről is sok szó esik. S mivel ezeket a régiókat nemcsak bejárja, hanem meglehetősen kalandos körülmények közt át is éli, meg is éli, ilyen értelemben kalandregény is ez a könyv. Nagyon erős történetekkel, sodró cselekménnyel.”

– Csanda Gábor

A teljes írás a Vasárnap honlapján olvasható »