Leonora Carrington
A hallókürt
keménytábla és védőborító
fordította: Fekete Rozina
illusztrálta: Pablo Weisz-Carrington
248 oldal
130×197 mm
ISBN 978 615 640 207 3
4800 Ft 3600 Ft
Kapható a könyvesboltokban, online és személyesen is egyaránt. A mi kereskedelmi partnerünk az Olvasók Boltja.
A könyv főhőse Marian Leatherby, egy kilencvenkét éves, nagyothalló öregasszony, aki, miután barátnőjétől egy hallókürtöt kap ajándékba, elsőként családja beszélgetését hallgatja ki arról, hogy hamarosan beadják egy öregek otthonába.
A különös intézményben a lakóknak egészen bizarr formájú bungalókban kell élniük, és mintha egy okkult szekta működtetné. Mariannal egyre különösebb és fantasztikusabb kalandok esnek meg – főleg miután felbukkan egy kacsingató apáca.
A regényt, amely ötven év késést bepótolva immár magyarul is olvasható, az Alice Csodaországban méltó párjaként szokták emlegetni, amely történetesen egy öregek otthonában játszódik. Luis Buñuel és Björk is az egyik kedvenc könyvének nevezte, a magyar kiadás utószavát a Nobel-díjas Olga Tokarczuk jegyzi.

Leonora Carrington
(1917–2011)
Egy angol textilmágnás kitagadott örököse, a szürrealisták vonakodó múzsája, feminista hős, lázadó menekült, nagy hatású művész: Leonora Carrington, angol-mexkói szürrealista festőművész, szobrász és író rengeteg szerepet játszott el hosszú életében; rendkívüli életútja és munkássága a mai napig sokakat inspirál.

részlet
Nos, egy szép hétfő reggelen elmentem a szokásos vizitációmra Carmellához, aki már a küszöbön várt rám. Rögtön láttam rajta, mennyire izgatott, mert elfelejtette felvenni a parókáját. Carmella kopasz. Hétköznapi okok miatt biztosan ki nem tenné a lábát az utcára a parókája nélkül, mivel eléggé hiú; vörös parókájával egyfajta királynői emlékművet állít rég kihullott hajának, amely, ha jól emlékszem, szinte pontosan ugyanolyan vörös volt, mint most a parókája. Ezen a hétfői reggelen azonban hiányzott a fejéről a megszokott hajkorona, viszont izgatottan motyogott magában, ami egyáltalán nem volt a szokása. Hoztam neki egy tojást, a tyúk aznap reggeli termését, de amikor megragadta a karomat, elejtettem. Nagy kár, mert a tojásnak így annyi lett.
– Már nagyon vártalak, Marian, húsz percet késtél – mondta, és tudomást sem vett az eltörött tojásról. – Egy nap majd elfelejtesz jönni. – Távoli nyekergés volt csupán a hangja, de többé-kevésbé ezt mondhatta; természetesen alig hallottam belőle valamit. Behúzott a házba, és többszöri próbálkozás után megértette velem, hogy meg akar ajándékozni.
– Ajándék, ajándék, ajándék!
Nos, Carmella már nem egyszer meglepett valamivel, leginkább kötöttáruval vagy valami ehetővel, de ennyire izgatottnak soha nem láttam még. Amikor kicsomagolta a hallókürtöt, teljesen tanácstalanul nézegettem, eszik-e vagy isszák, netalán csak dísznek jó. Mindenféle bonyolult mutogatás után végül a fülemhez tette, és amit eddig távoli nyekergésként hallottam, az mint egy dühödt bika bömbölése dübörgött a fejemben: – Hallasz, Marian?
Naná, hogy hallottam. Rémületes volt.
– Hallasz, Marian?
Némán bólintottam. Ez az ijesztő hangorkán borzalmasabb volt, mint Robert motorbiciklije.
– Ez a pompás hallókürt meg fogja változtatni az életedet.
Végtére megszólaltam: – Az ég szerelmére, ne üvölts már ennyire, teljesen felzaklatsz!
– Ez egy csoda! – mondta Carmella még mindig izgatottan, majd halkabban hozzátette: – Meg fog változni az életed.
Mindketten leültünk, és elszopogattunk egy ibolya ízű pasztillát – Carmella azért szereti ezeket annyira, mert illatossá teszik a leheletet. Nehéz hozzászokni a meglehetősen borzalmas ízükhöz, de Carmella iránt érzett szeretetem okán majdhogynem kedvelem őket. Eközben végigvettük a hallókürt minden forradalmi lehetőségét.
– Nem ám csak gyönyörű muzsika hallgatására meg intelligens beszélgetésekhez használhatod! Azt is kihallgathatod, miket beszél rólad a családod a hátad mögött, és azon biztos jól fogsz szórakozni. – Carmella elszopogatta a pasztilláját, és rágyújtott egy különleges alkalmakra tartogatott rövid, fekete szivarra. – A hallókürt létét természetesen titokban kell tartanod, mert mi van, ha elkobozzák tőled, mivel nem akarják, hogy tudd, miről beszélnek.
– Miért akarnának bármit is eltitkolni előlem? – kérdeztem, és közben eszembe jutott Carmella színpadias dolgok iránt érzett csillapíthatatlan szenvedélye. – Nem okozok nekik gondot, és szinte alig találkoznak velem.
– Sosem lehet azt tudni – mondta Carmella. – A hetven év alattiak és hét év felettiek rendkívül megbízhatatlanok, hacsak nem macskákról van szó. Az ember nem lehet túl óvatos. Emellett gondolj arra is, milyen mókás úgy hallgatni mások beszédét, hogy azt hiszik, nem hallod.
– Aligha kerülhetik el, hogy lássák – mondtam kétkedve. – Szerintem ez egy bivaly szarvából készült, és a bivalyok hatalmas állatok.
– A világért se hagyd, hogy meglássák, ahogy használod! El kell bújnod valahova, és úgy hallgatni ki őket. – Erre nem is gondoltam, és bizony ez valóban végtelen lehetőségekkel kecsegtetett.
– Hát, Carmella, szerintem ez nagyon kedves ajándék volt tőled, és ezek a gyöngyház virágminták valóban nagyon szépek. Jakab-korinak tűnnek.
– Az utolsó levelemet is meghallgathatod, szándékosan nem adtam még postára, meg akartam várni, hogy felolvashassam neked. Amióta elloptam a párizsi telefonkönyvet a konzulátusról, teljesen megtáltosodtam. Fogalmad sincs, milyen szép nevek vannak Párizsban. Ezt a levelet Monsieur Belvedere Oise Noisis-nak címeztem, aki Párizs második kerületében, a rue de la Rechte Potinen lakik. Ennél hangzatosabbat ki sem lehetne találni. Elég törékeny, idős, még mindig elegáns úriembernek képzelem, aki szenvedélyes gombagyűjtő. Az egzotikus fajokra szakosodott, és egy empire stílusú szekrényben termeszti őket. Hímzett mellényt visel, és lila bőrönddel utazik.
– Tudod, Carmella, szerintem páran talán még válaszolnának is, ha nem erőltetnéd rá a képzeleted olyasvalakikre, akiket még soha nem is láttál. A Monsieur Belvedere Oise Noisis kétségkívül nagyon szép név, de tegyük fel, hogy kövér, és fonott kosarakat gyűjt. Tegyük fel, hogy soha nem utazik, tehát nincs bőröndje, vagy tegyük fel, hogy szimplán csak egy fiatalember, aki a tenger után vágyakozik. Azt hiszem, realistábbnak kellene lenned.
– Néha annyira negatívan gondolkozol, Marian! Bár tudom, hogy a jószándék vezérel, de ez még nem ok arra, hogy szegény Monsieur Belvedere Oise Noisis olyan piszlicsáré dologgal foglalkozzon, mint a fonott kosarak gyűjtése. Ő törékeny, de rettenthetetlen, és szándékomban áll elküldeni neki néhány gombaspórát, hogy keresztezhesse azzal a fajtával, amit a Himalájából küldetett magának.
Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni, így Carmella felolvasta a levelet. Egy híres félkarú perui alpinistának adta ki magát, akinek, miközben egy szakadék szélén rekedt grizzlybocs életét próbálta megmenteni, az anyamedve tőből kitépte az egyik karját. A továbbiakban mindenféle információt szolgáltatott a magashegyi gombafajtákról, és felajánlotta, hogy mintákat is küld. Olybá tűnt, Carmella túl sok mindent vett készpénznek a fantazmagóriáiból.
recenziók
Interjú Pablo Weisz-Carringtonnal a Magyar Narancsban
MN: Édesapja, a magyar Weisz Imre – később Chiki Weisz – Robert Capa asszisztense volt. Szürreális az is, ahogy egy brit nő és egy magyar férfi találkozott.
PWC: A háború hozta így. Rengeteg európai menekült érkezett akkoriban, köztük a szürrealista alkotókör sok tagja, még André Breton is. Ő fogalmazott úgy, hogy Mexikóváros a legszürrealistább hely a világon. És igaza volt. Édesanyám egy kiállításon beleszeretett Max Ernstbe, a szürrealista festőbe, aki miatt az erősen konzervatív, katolikus apja kitagadta. Együtt menekültek Párizsba. Leonora itt vált művésszé. A háború és Ernst letartóztatása az idegösszeomlás szélére sodorta. Kényszergyógykezelésen esett át egy spanyol elmegyógyintézetben: gyógyszereket és elektrosokk-terápiát kapott. Innen akarták átszállítani egy másik intézménybe, de ő megszökött, és menedéket kért a mexikói nagykövetségen. Egy konzul barátja feleségül vette, hogy diplomata vízumot biztosítson neki, és kijuttassa New Yorkba. Onnan költöztek át Mexikóvárosba, amit követően nem sokkal el is váltak.
MN: Az édesapja hogyan került oda?
PWC: Ő budapesti zsidó volt. Minden családtagját megölték a nácik. Apámnak az az egy szerencséje volt, hogy mindig is kereste a bajt. A deportálások idején ő már Párizsban volt Robert Capával. A további menekülést is Capa szervezte meg. Megmentette az életét. Egy portugál hajón, a Serpa Pintán hagyták el Európát, így kerültek Mexikóba. Nem sokkal később ismerkedtek meg a szüleim.
A HVG recenziója a könyvről
“A magyar kiadásra a szerző és a mű magyar vonatkozásai ellenére közel ötven évet kellett várni. Most azonban magyarul is olvasható az Angliában született mexikói szürrealista festő és író, Leonora Carrington szórakoztató, meglepő és az erejéből, aktualitásából mit sem vesztett könyve.”
Tele van csodákkal - a Magyar Narancs recenziója
Úgy tűnik, a nők történetei mintha eleve kevésbé lennének érdekesek: a University of South Californián a közelmúltban végzett kutatás szerint a férfi irodalmi alakok száma mintegy négyszerese a női szereplőknek. Az előrehaladott kor pedig tovább ront a reprezentáción: a láthatatlanság mint az idős nők felé támasztott társadalmi elvárás az irodalomban is tükröződik. Ez a mű azonban rögtön egy kilencvenkét éves nőt tesz meg főhősnek.