Nos, egy szép hétfő reggelen elmentem a szokásos vizitációmra Carmellához, aki már a küszöbön várt rám. Rögtön láttam rajta, mennyire izgatott, mert elfelejtette felvenni a parókáját. Carmella kopasz. Hétköznapi okok miatt biztosan ki nem tenné a lábát az utcára a parókája nélkül, mivel eléggé hiú; vörös parókájával egyfajta királynői emlékművet állít rég kihullott hajának, amely, ha jól emlékszem, szinte pontosan ugyanolyan vörös volt, mint most a parókája. Ezen a hétfői reggelen azonban hiányzott a fejéről a megszokott hajkorona, viszont izgatottan motyogott magában, ami egyáltalán nem volt a szokása. Hoztam neki egy tojást, a tyúk aznap reggeli termését, de amikor megragadta a karomat, elejtettem. Nagy kár, mert a tojásnak így annyi lett.

– Már nagyon vártalak, Marian, húsz percet késtél – mondta, és tudomást sem vett az eltörött tojásról. – Egy nap majd elfelejtesz jönni. – Távoli nyekergés volt csupán a hangja, de többé-kevésbé ezt mondhatta; természetesen alig hallottam belőle valamit. Behúzott a házba, és többszöri próbálkozás után megértette velem, hogy meg akar ajándékozni.

– Ajándék, ajándék, ajándék!

Nos, Carmella már nem egyszer meglepett valamivel, leginkább kötöttáruval vagy valami ehetővel, de ennyire izgatottnak soha nem láttam még. Amikor kicsomagolta a hallókürtöt, teljesen tanácstalanul nézegettem, eszik-e vagy isszák, netalán csak dísznek jó. Mindenféle bonyolult mutogatás után végül a fülemhez tette, és amit eddig távoli nyekergésként hallottam, az mint egy dühödt bika bömbölése dübörgött a fejemben: – Hallasz, Marian?

Naná, hogy hallottam. Rémületes volt.

– Hallasz, Marian?

Némán bólintottam. Ez az ijesztő hangorkán borzalmasabb volt, mint Robert motorbiciklije.

– Ez a pompás hallókürt meg fogja változtatni az életedet.

Végtére megszólaltam: – Az ég szerelmére, ne üvölts már ennyire, teljesen felzaklatsz!

– Ez egy csoda! – mondta Carmella még mindig izgatottan, majd halkabban hozzátette: – Meg fog változni az életed.

Mindketten leültünk, és elszopogattunk egy ibolya ízű pasztillát – Carmella azért szereti ezeket annyira, mert illatossá teszik a leheletet. Nehéz hozzászokni a meglehetősen borzalmas ízükhöz, de Carmella iránt érzett szeretetem okán majdhogynem kedvelem őket. Eközben végigvettük a hallókürt minden forradalmi lehetőségét.

– Nem ám csak gyönyörű muzsika hallgatására meg intelligens beszélgetésekhez használhatod! Azt is kihallgathatod, miket beszél rólad a családod a hátad mögött, és azon biztos jól fogsz szórakozni. – Carmella elszopogatta a pasztilláját, és rágyújtott egy különleges alkalmakra tartogatott rövid, fekete szivarra. – A hallókürt létét természetesen titokban kell tartanod, mert mi van, ha elkobozzák tőled, mivel nem akarják, hogy tudd, miről beszélnek.

– Miért akarnának bármit is eltitkolni előlem? – kérdeztem, és közben eszembe jutott Carmella színpadias dolgok iránt érzett csillapíthatatlan szenvedélye. – Nem okozok nekik gondot, és szinte alig találkoznak velem.

– Sosem lehet azt tudni – mondta Carmella. – A hetven év alattiak és hét év felettiek rendkívül megbízhatatlanok, hacsak nem macskákról van szó. Az ember nem lehet túl óvatos. Emellett gondolj arra is, milyen mókás úgy hallgatni mások beszédét, hogy azt hiszik, nem hallod.

– Aligha kerülhetik el, hogy lássák – mondtam kétkedve. – Szerintem ez egy bivaly szarvából készült, és a bivalyok hatalmas állatok.

– A világért se hagyd, hogy meglássák, ahogy használod! El kell bújnod valahova, és úgy hallgatni ki őket. – Erre nem is gondoltam, és bizony ez valóban végtelen lehetőségekkel kecsegtetett.

– Hát, Carmella, szerintem ez nagyon kedves ajándék volt tőled, és ezek a gyöngyház virágminták valóban nagyon szépek. Jakab-korinak tűnnek.

– Az utolsó levelemet is meghallgathatod, szándékosan nem adtam még postára, meg akartam várni, hogy felolvashassam neked. Amióta elloptam a párizsi telefonkönyvet a konzulátusról, teljesen megtáltosodtam. Fogalmad sincs, milyen szép nevek vannak Párizsban. Ezt a levelet Monsieur Belvedere Oise Noisis-nak címeztem, aki Párizs második kerületében, a rue de la Rechte Potinen lakik. Ennél hangzatosabbat ki sem lehetne találni. Elég törékeny, idős, még mindig elegáns úriembernek képzelem, aki szenvedélyes gombagyűjtő. Az egzotikus fajokra szakosodott, és egy empire stílusú szekrényben termeszti őket. Hímzett mellényt visel, és lila bőrönddel utazik.

– Tudod, Carmella, szerintem páran talán még válaszolnának is, ha nem erőltetnéd rá a képzeleted olyasvalakikre, akiket még soha nem is láttál. A Monsieur Belvedere Oise Noisis kétségkívül nagyon szép név, de tegyük fel, hogy kövér, és fonott kosarakat gyűjt. Tegyük fel, hogy soha nem utazik, tehát nincs bőröndje, vagy tegyük fel, hogy szimplán csak egy fiatalember, aki a tenger után vágyakozik. Azt hiszem, realistábbnak kellene lenned.

– Néha annyira negatívan gondolkozol, Marian! Bár tudom, hogy a jószándék vezérel, de ez még nem ok arra, hogy szegény Monsieur Belvedere Oise Noisis olyan piszlicsáré dologgal foglalkozzon, mint a fonott kosarak gyűjtése. Ő törékeny, de rettenthetetlen, és szándékomban áll elküldeni neki néhány gombaspórát, hogy keresztezhesse azzal a fajtával, amit a Himalájából küldetett magának.

Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni, így Carmella felolvasta a levelet. Egy híres félkarú perui alpinistának adta ki magát, akinek, miközben egy szakadék szélén rekedt grizzlybocs életét próbálta megmenteni, az anyamedve tőből kitépte az egyik karját. A továbbiakban mindenféle információt szolgáltatott a magashegyi gombafajtákról, és felajánlotta, hogy mintákat is küld. Olybá tűnt, Carmella túl sok mindent vett készpénznek a fantazmagóriáiból.