Jónás Tamás
Kívülálló
keménytábla és védőborító
illusztrálta: Bogdán János „Amigó”
176 oldal
130×197 mm
ISBN 978 615 640 211 0
4800 Ft 3600 Ft
előjegyezhető
Hosszas hallgatás után jelentkezik új kötettel Jónás Tamás (1973), akit pályakezdőként József Attila költészetének kortárs továbbgondolójaként tartott számon a kritika. A kilencvenes-kétezres években folyamatosan jelentek meg könyvei, amelyek jelentős szakmai figyelmet és elismerést kaptak. 2002-ben Esterházy Péter ajánlására Herder-ösztöndíjban részesült, 2009-ben Önkéntes vak című kötete Aegon-díjat kapott. Prózakötettel utoljára 2013-ban jelentkezett (Apuapuapu), versesköttel pedig 2016-ban (Törzs). Hét év után a Kívülálló című regényével töri meg a csendet.
Jónás Tamás regénye az emberi sodródás elkerülhetetlen, felfüggeszthetetlen örvényébe vezet be, hogy megmutassa a szabályszerűségeket, a képleteket. Hogyan válik a jó szándék gyilkos hazugsággá. Közömbös, elejtett szavakból hogyan jegecesedik ki a lényeg. És hogyan tisztulnak ki, lényegülnek át a legszennyesebb, legfülledtebb és legreménytelenebb történetek is, ha van ezekhez elég bátor szó és elég pontos mondat. A Kívülállóban van.
részlet
Mivel legfőbb törekvésem mindig is az volt, hogy a lehető legtöbb dologból maradjak ki, amit az élet kínál, akkor, amikor elveszettnek éreztem magam, egyszerre a legnyugodtabb is lettem: történhet bármi, már haszontalan dolog tiltakozni. Kíváncsi lettem, mi vár arra, aki megengedi magának, hogy sodródjon. Az első lépéseket persze meg kell tenni, és már az is meghatározza valamennyire, mi történhet, hogy merre tartanak, illetve merre nem ezek az első lépések. De a meglepetések, váratlan fordulatok teljes bizonyossággal elvezetnek addig a káoszig, ahol már nem kérdéses, hogy döntened kell, rendet kell raknod, vagy számolnod kell azzal, hogy a maguk arcára formálnak az események és szereplők, amelyekbe szándékod szerint csak belekóstolni akartál. Nagy felismeréseid nem lesznek, határozott célképzetek nélkül megmarad minden lehetséges élmény semlegesnek, nincsenek gonosz vagy jó szándékú erők, melyek ki akarnának sajátítani. Valójában értéktelen vagy, erős, tudatos munkával kell elérned, hogy számíts, és megbecsüljenek. Egyelőre mindkét lehetséges törekvés taszított. Végre a rendezetlenség kellős közepén álltam, ami annyira jellemző az éhes lélekre. Korábban szerettem volna évek és társaságok vegyérték nélküli összetevője lenni, de legalábbis a megörökölt preferenciáim miatt jellegzetes sodrásban voltam. Ültem a Ferenciek terén, előbb a járda szélén, majd, hogy ne figyeljenek olyan sokan rám, a 7-es busz megállójában, és azon gondolkodtam, mit kezdjek az életemmel. Ha lett volna akkor tanúja a tanácstalanságomnak, nevettem volna neki magamon, de muszáj volt komolyan vennem ezt a regényekbe illő elveszettséget.
– Ez nem lehet igaz! – mondtam ki hangosan, eszembe jutott, milyen elborult élvezettel olvastam kamaszkoromban Julien Sorel történetét. Kirázott a hideg, hogy talán tudat alatt erre készültem mindig.
– Igen, már a harmadik marad ki, el fogok késni, ki fognak rúgni.
Hatvan fölötti, visszafogottan sminkelt nő aggódott mellettem, busz valóban nem jött már egy ideje. Belefeledkeztem a testtartásába, a ruházatába, igyekeztem kitalálni, milyen munkahelyre igyekszik, és vajon tényleg attól fél-e ennyire, amit mondott. Pénz, magány, betegség, adósság vagy talán valamilyen számomra ismeretlen, sok évtizedes szerelem jutott lehetséges okként még eszembe, de mire rájöttem, hogy meg is kérdezhetném, ha már így szóba elegyedtünk, a nő elszaladt, és pár perccel később feltűnt a túloldalon, hogy az ellenkező irányba tartó, másik 7-es buszra szálljon fel. Ha várt volna még egy keveset, éppen felszállhatott volna arra, amelyik jó irányba ment, és amelyikre olyan sokat várt. Máris tanultam valamit. Én várni fogok, és arra fogok menni, amerre nem akarok.
Italbolt volt a közelben. Vettem egy üveg Zwack Unikumot, először ittam ilyet életemben. Rövid idő alatt felhajtottam az egészet. Harmincon túl fogalmam sem volt róla, mennyit szabad inni, és egyáltalán mi az az Unikum. Természetesen hamarosan összeestem.
Please wait while flipbook is loading. For more related info, FAQs and issues please refer to DearFlip WordPress Flipbook Plugin Help documentation.
recenziók
Interjú Jónás Tamással a Könyves Magazinban
„A kívülálló az első idegen, akivel találkozunk, ha távolodni kezdünk az illedelmekkel megnyomorított társadalomtól. Még kötődik, szeretne bekerülni, fázik egyedül a végeken. Birtokában van annak a tudásnak, amit tudni egyáltalán nem felemelő, és hatalmas felelősséggel jár. Neki kell szólnia, ha közelít az ellenség. Ha ő eltűnik, csak nagy késéssel vesszük észre. Ő akkor lesz áruló, ha boldog lesz és kényelmes. Ő tudja igazán, mit ér a szeretet, mert neki jutott abból a legkevesebb.”
A Könyves Magazin recenziója
A Kívülálló Jónás Tamás új, önéletrajzi elemekből (is) építkező regénye, mely egy őszinte és személyes, a vallomás műfaji hagyományait követő írás. Már a címben megjelenő pozíció is árulkodó a szöveg egészére nézve: főhős-elbeszélője, bár nagyon is az élet sűrűjében jár, mintha mégis folyamatosan kívül érezné magát a világon, az emberi kapcsolatokon.
Az e-kultura.hu recenziója
A Kívülálló a szerzőtől már jól megszokott módon egy végletekig szókimondó és tabudöngető kötet, amely – egy rövid E/3-as bevezető- és záróepizódtól eltekintve – egészen zavarba ejtően alkalmazza a vallomásos irodalomból ismerős énelbeszélői formát, mely révén bepillanthatunk egy igazán meghökkentő életmódot folytató költő életének egy igen-igen szűk szegmensébe.
Interjú Jónás Tamással a Magyar Narancsban
Magyar Narancs: Huszonkét éves voltál, amikor megjelent a Cigányidők című önéletrajzi regényed, amelyben a gyermekkorodról írsz. Most lettél ötven. Új könyved ismét valamiféle vallomás, számvetés?
Jónás Tamás: Három évvel ezelőtt kezdtem el írni, és sejtelmem sem volt, mikor fogom befejezni. Ráadásul vannak benne részek bő tíz évvel ezelőtt íródott szövegekkel. Szóval semmiképp sem valamiféle életközépi összegzés mozgatott. Inkább az ijedtség. Eddig nem történt velem semmi, ami az öregedésre utalt volna, most meg hirtelen lett mindenféle testi nyavalyám, és mindjárt megszületik az unokám is. Éppen úgy ijedtem meg, ahogy ilyenkor szoktak az emberek, csak én nem tudok piros Porschét venni. Rémületemben írok.
MN: Évek óta napi több verset osztasz meg különböző felületeken. Szinte percről percre követhető ezek mentén az életed. Prózát is ilyen könnyen írsz?
JT: Még könnyebben, így csak akkor írom, ha van nehezítés, egyébként dőlne belőlem a szöveg. Itt technikai nehezítés volt. Nem volt számítógépem, egy iPaden írtam meg az egészet. Azóta már beszereztem egy laptopot, és dolgozom is a következő regényen. Félek is, hogy a kényelmessége miatt nem lesz olyan jó élmény a megírása. A versekkel kapcsolatban mindig sokrétű megfontolás munkált bennem. Hajlamos vagyok rá, hogy túlsűrítsek, amikor meg rájövök, hogy nagyon tömör lett, rögtön írok valami könnyedebbet. A prózámban nincsenek ilyen amplitúdók.
MN: Mi a szűrő, ha ilyen korlátlanul jön a szöveg belőled?
JT: A prózában a téma. Fontos, hogy a cím meglegyen, majd ahhoz illesztek mindent.
MN: Mennyiben önéletrajzi ez a szöveg?
JT: Ha bárkinek megmutatnám, aki szerepel benne, azt mondaná, hogy hazudok, mert ezek így nem igazak. Az összes történetemből azokat válogattam egybe, amelyek a kívülállóságot igazolják. Nagyon nem érzem becsületesnek, ha másvalakiről írok, ezért lebegtetem az egészet. A narrációm azért egyes szám első személyű legtöbbször, mert csak magamért tudok felelősséget vállalni, magamról tudok úgy beszélni, hogy a lehető legkevesebb embert bántom meg. Ezért aztán a Kívülállóban rengeteg olyan sztori van, amelyek nem velem történtek meg, de mintegy magamra vállaltam azokat.
A Magyar Hang recenziója a kötetről
„Kiírtam magamból a kedvességet. Örömmel tettem” – jelenti ki a hosszú idő elteltével ismét kötettel jelentkező Jónás Tamás új könyvének elbeszélő-főhőse. A Kívülálló – ahogy mondani szokás – kemény regény. És nem is a keresetlen szókimondása, avagy az egyesek szemében olykor esetleg obszcénnak, vagy akár pornográfiába hajlónak tűnő epizódjai nyomán. Hanem annak az egyes szám első személyben megszólaló narrációnak köszönhetően, amely által a főszereplő annyira közel kerül az olvasóhoz, hogy az óhatatlanul is előbbi bőrében fogja érezni magát. A veleszületett, később tudatosan vállalt kívülállóságot ilyen intim közelségben érzékeltetni nem csupán írói bravúr, hanem jelentős emberi teljesítmény is.
A 24.hu interjúja Jónás Tamással
„Okkal mondtam azt, hogy nekem már a végjáték következik. Úgy érzem, van még öt évem. Ezt az ötöt viszont nagyon jól szeretném eltölteni, ami nem azt jelenti, hogy tobzódni akarok az örömökben, mint egy eszeveszett hedonista. Inkább azt, hogy végre tisztán akarok látni. Már amennyire ez a társadalom engedi a megvilágosodást” – mondtad a négy és fél éve készült interjúnkban.
Ezek szerint még van fél évem.
Sikerült elérned a célul kitűzött tisztánlátást?
Sajnos igen. Nem emlékeztem erre a mondatra, de akkor már elég régóta a levegőben lógott ez a „pár évem van hátra” gondolat, és közel is kerültem ahhoz, hogy valósággá váljon. Az elmúlt év szeptembere, októbere az én hivatalos életem végét kellett volna, hogy jelentse. Ebben valószínűleg benne volt az is, hogy erre készültem, az önbeteljesítő jóslatként működött, de aztán kaptam egy kimentést, amit nem én intéztem: nem ösztönszerű élni akarás, hanem egy külső beavatkozás eredménye volt. Egyfajta senkiföldjére kerültem, mert túl vagyok azon az időn, amit beterveztem magamnak. A tisztánlátás meg, amit kérdezel, szörnyű, a társadalom által gyanakodva figyelt megvilágosodás ugyanis fénybántalmakkal jár. Kiég az ember szeme.
Miért?
Mert reménytelen a helyzet. Nem tudom, mit lehetne tenni még manapság azon túl, hogy az ember berendezkedik a privát élet örömeire. Hogy lehetne becsületesnek, egyenesnek maradni. Hogyan lehetne ezt az időt úgy tölteni, hogy a múltat se kelljen miatta teljesen szétzilálni, de a jövőben se kelljen szégyenkeznünk miatta. Magamról is beszélek, és mindazokról, akikkel kapcsolatban állok: most senki nem lehet büszke magára. Ezek nem tápláló idők, minden energiaveszteséggel, értékrombolódással jár, és ezt nem jó látni. Egészen biztos vagyok abban, hogy a „megvilágosodott” emberek, művészek, életművészek, politikusok, tudósok mind-mind egy adott közösség termékei, ilyen módon jól jellemzik az ott elérhető szabadságfokokat is. És jelenleg akármit szül ez a közösség – saját kutya kölykét vagy nem sajátot –, egyik sem tűnik életképes teremtménynek.
Közösség alatt a magyar társadalmat érted vagy általában az emberiséget?
Elsősorban a magyar társadalmat. Máshol úgy érzem, hogy nagyobb esély van a változásra és a természetes életre. Nem akarok túlzottan belemenni abba a diskurzusba, amit a mostani kormányzat gerjeszt vad őrületeiben, de ha elfogadjuk a feltevést, hogy létezik Nyugat és Kelet, akkor láthatjuk: nyugaton van egy alapvető szabadság, a demokráciának egy olyanfajta megvalósulása, amire régóta vágytunk, ahol mindenkinek szava van. Nyilván előfordulnak hülyeségek is, a hülyeségek ellen pedig ilyen-olyan immunreakciók. Keleten más a helyzet. Szoktam viccesen mondogatni, hogy könnyű a diktatúrában, mert legalább tudod, mi ellen tiltakozol. Ott még vonzó perspektíva a szabadság. Mi viszont a kettő közé navigáltuk magunkat: van egy ilyen szabad tér, amiben mégsem kapsz levegőt. Szóval éppen a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben vagyunk szerintem. Bármilyen kimozdulás csak javíthat a helyzeten.
Recenzió az Artkartellen
Ha valaki azt gondolná, hogy a magukat abszinttal és arcszesszel mérgező szuicid költők ideje lejárt, és a ma lírikusai legfeljebb egy pohár bor mellett vitatkozgatnak a posztstrukturalizmusról, de kilencre már otthon vannak, és írják az aktuális gyerekverseket – nos, aki ezt gondolja, annak ajánlom figyelmébe Jónás Tamást. Ez a kötet az önpusztítás bédekkere: sebesen villanó, súlyos képek, fel nem dolgozott traumák, mérgező szerek és kapcsolatok tárháza. Van benne egy termékeny ellentmondás: amíg mikroszinten a szöveg bámulatosan pontos mondatokból áll, amelyek baromi éles jelenetekké állnak össze, addig makroszinten a káosz dominál – a jelenetek szétesnek, felbomlik az időrend, dúl a repetitivitás. Ami nyilván tudatos, hisz pont ez, a texturális szétesés képes híven tükrözni az elbeszélő egzisztenciális kiúttalanságát.
Recenzió a Gabó Olvas blogon
A Kívülálló apró emlékei különös élményt adnak, nem csak meghökkentő, de elgondolkodtató is az összhatás. Ki is valójában a kívülálló? A társadalmilag beilleszkedett polgár, vagy az aki kimarad ebből? Jónás Tamás kívülállója nem büszke erre, talán kissé belefáradt a küzdelembe is. A kívülállóság örök bélyege letörölhetetlen, amiről őszintén vall a sorokban. A regényben megjelenített körből, amit ezt az eleve elrendeltetettséget idézi, kitörni roppant nehéz, és embert próbáló. Furcsa és fájón keserű életösszegzés a regény.