A Kívülálló Jónás Tamás új, önéletrajzi elemekből (is) építkező regénye, mely egy őszinte és személyes, a vallomás műfaji hagyományait követő írás. Már a címben megjelenő pozíció is árulkodó a szöveg egészére nézve: főhős-elbeszélője, bár nagyon is az élet sűrűjében jár, mintha mégis folyamatosan kívül érezné magát a világon, az emberi kapcsolatokon.

tovább a teljes cikkhez >>>

A Kívülálló a szerzőtől már jól megszokott módon egy végletekig szókimondó és tabudöngető kötet, amely – egy rövid E/3-as bevezető- és záróepizódtól eltekintve – egészen zavarba ejtően alkalmazza a vallomásos irodalomból ismerős énelbeszélői formát, mely révén bepillanthatunk egy igazán meghökkentő életmódot folytató költő életének egy igen-igen szűk szegmensébe.

tovább az e-kulturára >>>

A teljes interjúhoz tovább a Magyar Narancsra >>>

„Kiírtam magamból a kedvességet. Örömmel tettem” – jelenti ki a hosszú idő elteltével ismét kötettel jelentkező Jónás Tamás új könyvének elbeszélő-főhőse. A Kívülálló – ahogy mondani szokás – kemény regény. És nem is a keresetlen szókimondása, avagy az egyesek szemében olykor esetleg obszcénnak, vagy akár pornográfiába hajlónak tűnő epizódjai nyomán. Hanem annak az egyes szám első személyben megszólaló narrációnak köszönhetően, amely által a főszereplő annyira közel kerül az olvasóhoz, hogy az óhatatlanul is előbbi bőrében fogja érezni magát. A veleszületett, később tudatosan vállalt kívülállóságot ilyen intim közelségben érzékeltetni nem csupán írói bravúr, hanem jelentős emberi teljesítmény is.

Tovább a Magyar Hangra >>>

„Okkal mondtam azt, hogy nekem már a végjáték következik. Úgy érzem, van még öt évem. Ezt az ötöt viszont nagyon jól szeretném eltölteni, ami nem azt jelenti, hogy tobzódni akarok az örömökben, mint egy eszeveszett hedonista. Inkább azt, hogy végre tisztán akarok látni. Már amennyire ez a társadalom engedi a megvilágosodást” – mondtad a négy és fél éve készült interjúnkban.

Ezek szerint még van fél évem.

Sikerült elérned a célul kitűzött tisztánlátást?

Sajnos igen. Nem emlékeztem erre a mondatra, de akkor már elég régóta a levegőben lógott ez a „pár évem van hátra” gondolat, és közel is kerültem ahhoz, hogy valósággá váljon. Az elmúlt év szeptembere, októbere az én hivatalos életem végét kellett volna, hogy jelentse. Ebben valószínűleg benne volt az is, hogy erre készültem, az önbeteljesítő jóslatként működött, de aztán kaptam egy kimentést, amit nem én intéztem: nem ösztönszerű élni akarás, hanem egy külső beavatkozás eredménye volt. Egyfajta senkiföldjére kerültem, mert túl vagyok azon az időn, amit beterveztem magamnak. A tisztánlátás meg, amit kérdezel, szörnyű, a társadalom által gyanakodva figyelt megvilágosodás ugyanis fénybántalmakkal jár. Kiég az ember szeme.

Miért?

Mert reménytelen a helyzet. Nem tudom, mit lehetne tenni még manapság azon túl, hogy az ember berendezkedik a privát élet örömeire. Hogy lehetne becsületesnek, egyenesnek maradni. Hogyan lehetne ezt az időt úgy tölteni, hogy a múltat se kelljen miatta teljesen szétzilálni, de a jövőben se kelljen szégyenkeznünk miatta. Magamról is beszélek, és mindazokról, akikkel kapcsolatban állok: most senki nem lehet büszke magára. Ezek nem tápláló idők, minden energiaveszteséggel, értékrombolódással jár, és ezt nem jó látni. Egészen biztos vagyok abban, hogy a „megvilágosodott” emberek, művészek, életművészek, politikusok, tudósok mind-mind egy adott közösség termékei, ilyen módon jól jellemzik az ott elérhető szabadságfokokat is. És jelenleg akármit szül ez a közösség – saját kutya kölykét vagy nem sajátot –, egyik sem tűnik életképes teremtménynek.

Közösség alatt a magyar társadalmat érted vagy általában az emberiséget?

Elsősorban a magyar társadalmat. Máshol úgy érzem, hogy nagyobb esély van a változásra és a természetes életre. Nem akarok túlzottan belemenni abba a diskurzusba, amit a mostani kormányzat gerjeszt vad őrületeiben, de ha elfogadjuk a feltevést, hogy létezik Nyugat és Kelet, akkor láthatjuk: nyugaton van egy alapvető szabadság, a demokráciának egy olyanfajta megvalósulása, amire régóta vágytunk, ahol mindenkinek szava van. Nyilván előfordulnak hülyeségek is, a hülyeségek ellen pedig ilyen-olyan immunreakciók. Keleten más a helyzet. Szoktam viccesen mondogatni, hogy könnyű a diktatúrában, mert legalább tudod, mi ellen tiltakozol. Ott még vonzó perspektíva a szabadság. Mi viszont a kettő közé navigáltuk magunkat: van egy ilyen szabad tér, amiben mégsem kapsz levegőt. Szóval éppen a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben vagyunk szerintem. Bármilyen kimozdulás csak javíthat a helyzeten.

A teljes interjúhoz tovább a 24.hu-ra >>>

Ha valaki azt gondolná, hogy a magukat abszinttal és arcszesszel mérgező szuicid költők ideje lejárt, és a ma lírikusai legfeljebb egy pohár bor mellett vitatkozgatnak a posztstrukturalizmusról, de kilencre már otthon vannak, és írják az aktuális gyerekverseket – nos, aki ezt gondolja, annak ajánlom figyelmébe Jónás Tamást. Ez a kötet az önpusztítás bédekkere: sebesen villanó, súlyos képek, fel nem dolgozott traumák, mérgező szerek és kapcsolatok tárháza. Van benne egy termékeny ellentmondás: amíg mikroszinten a szöveg bámulatosan pontos mondatokból áll, amelyek baromi éles jelenetekké állnak össze, addig makroszinten a káosz dominál – a jelenetek szétesnek, felbomlik az időrend, dúl a repetitivitás. Ami nyilván tudatos, hisz pont ez, a texturális szétesés képes híven tükrözni az elbeszélő egzisztenciális kiúttalanságát.

A teljes íráshoz tovább az Artkartellre >>>

A Kívülálló apró emlékei különös élményt adnak, nem csak meghökkentő, de elgondolkodtató is az összhatás. Ki is valójában a kívülálló? A társadalmilag beilleszkedett polgár, vagy az aki kimarad ebből? Jónás Tamás kívülállója nem büszke erre, talán kissé belefáradt a küzdelembe is. A kívülállóság örök bélyege letörölhetetlen, amiről őszintén vall a sorokban. A regényben megjelenített körből, amit ezt az eleve elrendeltetettséget idézi, kitörni roppant nehéz, és embert próbáló. Furcsa és fájón keserű életösszegzés a regény.

tovább a Gabó Olvasra >>>