Jónás Tamás Kívülálló

Jónás Tamás

Cigányidők

kartonált

120 oldal

110×180 mm

ISBN 978 615 640 218 9

2490 Ft 2241 Ft

kereskedelmi partnerünk
az Olvasók Boltja

„A Cigányidők, Jónás Tamás első prózakötete még a múlt évezredben, 1997-ben jelent meg szinte azonnal az első két verseskötete után. Azóta követte sok más könyv, vers és próza, nekem mégis ez maradt és marad az egyik kedvencem. […] Hogy a Cigányidőket több mint huszonöt év után az olvasók kérését teljesítve újra ki kell adni, azt jelzi, hogy szomorúan aktuális maradt. Hogy a magyarországi cigányság sorsa a rendszerváltás után sem rendeződött, jóval kevesebb lett a kedvező változás, mint annak idején reméltük (sőt talán jóval több a kedvezőtlen). Ugyanakkor megmutatja azt is, hogy az olvasók számára fontos ez a találkozás Tamás emlékein keresztül a városi értelmiség helyzetétől ennyire eltérő sorsokkal.”
Kiss Judit Ágnes

részlet

Autók jelentek meg csernelyi házunk udvarán, és széthordtak bennünket. Jobbra-balra, északra-keletre. A szüleim eladósodtak. Akkoriban még börtön járt a tartozásokért. Nekik is, nekünk is. Én a miskolci gyermekvárosba kerültem. Anyu a börtönrácsok mögött kiáltozott, ordított, hogy a gyerekeit ne vegyék el tőle. Engem egy rossz arcú bácsi vigasztalt, hogy jó lesz nekem az új helyen, van ott autó meg sok barát. Autó valóban volt. Meg sok, már összetört gyerek is. Csúnyán beszéltek, és azt mondták, hogy ők már évek óta ott vannak, hogy úgysem jön értünk senki, az egyik kisfiúnak például megölték az apját, és ő maga is nagyon erőszakos volt. Esténként arról álmodtam, hogy jön egy angyalka, akinek lószárnyai vannak, felvesz a szárnyára, és azt kiáltja a föld felé (ahogy a „Kiskakas és a gyémánt félkrajcár”-ban a kakas a szultánnak): „Te föld, te föld, add vissza az én gyémántos édes Marimat!” A Marimat, a nővéremet, hiszen hozzá jobban kötődtem, mint bárki máshoz, anyuhoz vagy apuhoz, bárkihez. Nem jött segítség. Elaludtam. A szomszédom szuszogását elloptam, és a ki- és beáramló levegőhöz a Marit képzeltem el, ahogy az otthoni csernelyi dombokon ülünk, és ő mesél nekem, miközben szívfájdítóan romantikus szerelmeiről álmodozik.
Tudni kell ugyanis, hogy a csernelyi rend egy kicsit embertelen volt házasítás dolgában. Egy napon autók serege állt meg az utcánkban, és közeli (távoli?) rokonaink szálltak ki ünnepélyesen, fekete ruhában, danolászó jókedvvel, ahogy az egy cigány családhoz illik, és „meghívatták” apámat: leánykérőbe jöttek. Apám jobban szerette volna, ha a békesség kedvéért a Mari hozzámegy a fiúhoz, habár a legfontosabb hiányzott a boldogsághoz: a Mari mást szeretett. A Marit elvitték szüzességi vizsgálatra. Sértés volt ez a javából. Mert a szokásokba ez is belefért ugyan, de apu önérzetét mégiscsak sértette, meg az is köztudomású volt, hogy az ifjú férjjelölt sem volt szent, bár jóképűnek jóképű volt, talán azért nem tudott megférni a bőrében. Amúgy apunak nem volt oka rá, hogy szüzességi vizsgálatra ne engedje el a lányát, hiszen bízott a Mariban nagyon. Elment a karaván, ahogy jött. Nagy lármával és felhajtással. Volt, aki már gyűrűt mutogatott, hogy: nézzétek, nem akármilyen gyűrű ez. Ennyit meg ennyit ér. Én sejtem is, hogy igazából a gyűrűnek kellett az a bizonyos vizsgálat, és nem a vőlegény megnyugtatására, hiszen mindenki tudta, hogy bár a Mari a legszebb az egész környéken, még senkivel nem feküdt össze. Tiszta és egyszerű lány volt. Gyerekkorában sem tett semmi csínyt, ha eltekintünk attól, hogy senki nem érezhette biztonságban egy-egy szépségesen új, fehér, lebegős, száradós ruháját vagy szabadon felejtett magas sarkú cipőjét – a Mari ellopta, magára vette, és naphosszat nézegette magát az udvar végében eldugott törött tükörben. Királylány volt ő akkor. Ha meg jöttek – mert jöttek aztán rendszeresen, mert hát gyanították, ki lehet a tolvaj –, anyu úgy, ahogy volt, mosogatás, főzés, mosás közben, állt elébük, hívta a ­Marit: „Édes kislyányom, te loptad-e el a Labanc ­Mariék ruháját?” „Én nem, anyu. Én nem” – vála­szolta a Mari csaknem sírva. „Hát akkor meg takarodjatok innen, minek báncsátok szegény kisgyerekemet, mert a sikálófával olyat vágok a fejetekre, hogy belerokkantok…” És mentek is a kárvallottak, hiába látták, hogy pedig a Mari szaladt el a friss tiszta ruhával, vagy látták meg távoztukban az udvar sarába hempergetett finom anyagot. ­Arról már le kellett mondani.
Micsoda szép cigányidők voltak azok!