Adaobi Tricia Nwaubani

A baobab árnyékában

Fordította: Atlasz Florina

kartonált

232 oldal

130×197 mm

ISBN 978-615-6402-26-4

4800 Ft 3600 Ft

2014. április 14-én a Boko Haram terrorszervezet kétszázhetvenhat nigériai iskoláslányt rabolt el. Néhányuknak sikerült megmenekülnie. Ez az ő történetük.

Egy pár új cipő, egyetemi diploma, szerelem, boldogság… Ilyesmikről álmodozik egy lány egy nigériai faluban. Ya Ta szorgalmasan tanul, és keményen dolgozik, hogy segítse a családját, a jövője pedig fényesnek tűnik, hiszen a falujából ő az első lány, akit felvettek az állami ösztöndíjasok közé. A papa rádiója viszont egyre félelmetesebb hírekről számol be.

 

Ya Ta álmai akkor fordulnak rémálomba, amikor faluját megtámadja a Boko Haram iszlamista terrorszervezet. Elrabolják, és a többi lánnyal együtt az erdőbe hurcolják, ahol kénytelen felvenni fogvatartói radikális hitét, és végignézni, ahogy legjobb barátnői teljesen alávetik magukat az új rendnek. És bármennyire is lehetetlennek tűnik a szökés, meg kell vele próbálkoznia…

Adaobi Tricia Nwaubani megrendítő regénye a megmenekült lányok visszaemlékezései alapján készült.

részlet

Elraboltak

Nehéz lenne megmondani, mióta utazom a poros teherautó hátsó részébe préselődve, de elég hosszú ideje ahhoz, hogy a könnyeim teljesen elapadjanak. Ahogy a jármű egyre mélyebbre hatol a sötét erdőben, úgy mélyeszti karmait a tudatomba a csúf valóság.

Papa, tarsolyában azzal a sok-sok történettel és a gyermekkoráról szóló anekdotákkal. Amikor szellemekről és boszorkányokról, vagy éppen hausza nyelven beszélő hiénákról és nyulakról mesélt nekünk.

Abraham bátyám, aki azt tervezte, hogy ha bőséges lesz a termés, jövőre feleségül vesz egy jóravaló leányzót. És a többiek, Elijah, Caleb és Isaac…

Az igazgató úr és a megannyi ismeret abból a rengeteg könyvből, a folyékony angol nyelvtudás és a fehérek szokásai.

Az ellentmondást nem tűrő Malam Zwindila, aki csak és kizárólag a helyes választ fogadta el. Az öröme, amikor férj, majd apa lett.

Malam Isa, és az ő Aishája iránt érzett szerelme, valamint Allahhoz intézett állhatatos imádságai, napjában ötször.

Mindannyian odavesztek, kivégezték őket, örökre elmentek, soha többé nem látjuk már őket.

És Jacob, az én drága kisöcsém egy másik poros teherautóban zötykölődik az ismeretlenbe vezető úton.

 

Amiért hálát adhatunk Istennek

Hálát adok az Úrnak, hogy nem vagyok egyedül. Meglehet, hogy Papa, Mama és a testvéreim nincsenek itt, azonban velem együtt több tucatnyi lányt tuszkoltak be a teherautóba. Jobbomon Sarah, előttem pedig Aisha ül.

Hálát adok Istennek, hogy lánynak születtem. A lányok sütik ki a kosait és a masát[1], és meg kell várniuk, míg a fiúk jóllaktak, csak azután jutnak hozzá a serpenyőben lévő maradékhoz. A lányok ujjai sebesednek ki a zsebekben felejtett éles kavicsoktól és üvegdarabkáktól, mert a fiúk ezekkel együtt dobják nadrágjukat a szennyesbe. A Boko Haram mégis csak a fiúkat és a férfiakat terelte át az épület másik falához, amikor minden egyes falubelit, aki nem tudott időben elrejtőzni a hegyekben, elfogtak, és a mecsethez vezettek.

A fiúkat és a férfiakat utasították arra, hogy lépjenek elő.

A fiúk és a férfiak visszanéztek, és nyugtatgatták édesanyjukat, nővérüket, feleségüket, hogy nincs mitől félniük.

A fiúk és a férfiak vérbe fagyva feküdtek a földön, míg az asszonyokat, lányokat és kisgyermekeket teherautókba lökdösték, és csak az időseket hagyták ott.

Hálát adok az égnek, hogy az egyik testvérem még életben van, hogy Jacob és a többi gyerek mögöttünk zötykölődik egy másik teherautó platóján.

Peter bátyjai szintén hálát adhatnak az Úrnak, mivel ők voltak az egyetlen foglyok a férfiak közül, akik képtelenek voltak a menekülésre, a Boko Haram mégis megkönyörült rajtuk. Meglehet, hogy az addigi életük szenvedés volt a gyermekbénulástól elsatnyult lábuk miatt, viszont most éppen a fogyatékosságuk mentette meg őket: a terroristák megengedték, hogy bántatlanul hazabicegjenek a mecsetből.

Hálát adok azért is, hogy Moses tiszteletes pont erre a hétvégére tűzte ki Prosper esküvőjének napját.

Hálás vagyok, hogy Papa elengedte Mamát Jalingóba Sarah édesanyja és a többi asszony társaságában.

Köszönöm, Istenem, hogy Success mégsem látogatta meg a szüleit ezen a hétvégén! Hálával telik meg a szívem, hiszen így minden bizonnyal életben van még.

 

Az első lépések

Utazásunk a hold halvány fényénél kezdődött, és alkonyi homályban ér véget. Legfeljebb az tudná megtalálni a hazavezető utat, aki már vagy milliószor végigjárta.

A teherautó hátulja kinyílik, le kell szállnunk. A Jacobot és a többi gyereket szállító kocsi eltűnik az erdőben. Mit fognak csinálni a kisöcsémmel?

Elengedem Sarah kezét, és leugrom.

Megteszem első lépéseimet a Sambisa-erdőben.

 

Rabszolgaság

– Mostantól a Boko Haram tulajdonában álltok – jelenti be a vezér. – A rabszolgáink vagytok.

Halálosan nyugodt hangon közli velünk a hírt, rezzenéstelen, sziklaszilárd arckifejezéssel. Fegyverét a mellkasához emeli, és egyenesen ránk céloz a hosszú, fekete puskacsővel, miközben ujja a ravaszon pihen.

Két-három lépéssel mögötte seregnyi férfi áll áhítatosan. Ők is fel vannak fegyverkezve, terepmintás katonai ruhát viselnek fekete bakanccsal és bokáig érő nadrággal.

– Ne is próbáljatok menekülni – mondja. – Ha mégis megpróbálnátok, a taposóaknák fel fognak titeket robbantani.

 

A Boko Haram az úr

Danladi egyszer azt mesélte, hogy a Sambisa régen majmok, antilopok, oroszlánok, elefántok és mindenféle madár otthona volt – még struccok is éltek ott, amelyek graviola méretű tojást tojtak.

– A Sambisa-erdő csak úgy zengett a madarak csiripelésétől, huhogásától és károgásától – mondta tovább Danladi.

A fehér emberek, akik azért jöttek, hogy megnézzék az állatokat, sohasem merészkedtek az erdő mélyére. Csakis a legképzettebb vadászok, mint például az ő nagyapja, mertek bemenni a Sambisa azon részeire, ahol tövisek szaggatják az ember bőrét. Az állatokat bundájuk és tollazatuk megvédi a mérgező tüskékkel szemben.

Danladi apja szerint nem számít, hogy az erdő olyan hatalmas, hogy több államra is kiterjed.

– Akkor is Bornóhoz tartozik – mondta.

Végül is a falu, amiről az erdő a nevét kapta, közel van Gwozához, ami a falunktól pár kilométerre fekszik.

– Az erdő a miénk – erősködött Danladi apja. – A Sambisa Borno állam lakóié.

Ennek azonban most vége.

A Sambisa-erdőben mostantól a Boko Haram az úr.

 

A tébolyult

– Nem áll szándékunkban bántani benneteket – mondja a vezér. – Csak derék muszlim asszonyokat akarunk faragni belőletek.

Sarah meg én szorosan egymásba kapaszkodva ácsorgunk a többi keresztény nővel és lánnyal együtt a férfi bal oldalán, míg Aisha a jobb oldalra terelt muszlim csoportban vesztegel.

Ahogy a muszlimoknál szokás, Aisha egész felsőtestét hidzsáb takarja; a Boko Haram terroristái azonban egyáltalán nem adnak a látszatra. Három fegyveres férfi arra utasítja őket, hogy egyesével mutatkozzanak be, és idézzenek egy-egy részletet a Koránból.

Aisha a tekintetét gömbölyödő hasára szegezve elhadar a muszlimok szent könyvéből egy terjengős részletet arabul. Olyan folyékonyan adja elő, mintha egy deszka heverne a homokban a meztelen lába előtt, és arról olvasná le a szavakat.

Malam Isa roppant büszke lenne rá.

Miután megbizonyosodtak arról, hogy Aisha és a többiek valóban az iszlám vallást követik, néhány férfi elvezeti őket. Vajon hazamehetnek? Bár ki tudja, mi maradt az otthonaikból, és hogy várja-e még őket valaki.

Az asszonyok és lányok a vastag fatörzsek és elszórt bokrok között felállított sátrak felé veszik az irányt. A vezér jobb kezével megragadja fegyvere markolatát, a ballal pedig a puskacsövet szorítja, és azt kérdezi tőlünk:

– Készen álltok rá, hogy áttérjetek az iszlámra?

Síri csend. Csak a szívem dübörög a mellkasomban, olyan vadul, hogy akár egy alvó gyereket is felébresztene, de egyébként senki sem szól egy szót sem.

– Készen álltok, hogy áttérjetek az iszlámra? – kérdezi újra.

Még erősebben szorítom Sarah kezét. Ő is megszorítja az enyémet.

– Aki muszlim akar lenni, lépjen jobbra – mondja a Vezér.

Elengedte a fegyvert, ami most a vállszíján lóg.

A szívem kihagy egy ütemet. Mély levegőt veszek, és elengedem Sarah kezét.

Van némi sejtésem, mi fog történni ezután.

Moses tiszteletes az igehirdetés befejeztével időnként arra buzdította a Krisztus Király-templom gyülekezetét, hogy aki kész átadni az életét Jézusnak, az álljon fel a helyéről.

Volt, hogy csak egy ember állt fel, de néha kettő vagy három is. Tavaly decemberben egy különleges vasárnapi alkalommal öten-hatan is jelentkeztek. El kellett ismételniük egy imádságot a lelkésszel, majd a tiszteletes Jézus családtagjaiként köszöntötte őket.

Minden bizonnyal a vezér is imádkozásra fogja utasítani az áttérőket.

Pedig én szeretek keresztény lenni, még akkor is, ha gyakran azt kívántam, hogy bárcsak ne tartanának az örökkévalóságig a vasárnapi istentiszteletek, és Sarah-val néha pimaszul sugdolóztunk Magdalene mamájának bajuszkájáról, amikor az asszony felállt a színpadra énekelni.

A vezér bal oldalán maradok, ahogyan Sarah és még több tucatnyi asszony és lány is. Hét-nyolc lány viszont lehajtott fejjel átkullog a jobb oldalra.

Azon tűnődöm, vajon Moses tiszteletes elsüllyedne-e szégyenében, ha látná, hogy Krisztus odaadó követői nyíltan megtagadják keresztény hitüket? Vajon meg tudná érteni a döntésüket?

A vezér elkapja az egyik hátul álló férfi tekintetét, és biccentéssel jelez neki, mire az besiet az erdőbe, arrafelé, ahová a muszlim lányokat vitték.

A férfi hamarosan visszatér, átverekedve magát a bozóton. Suhint egyet a jobbjában tartott éles, görbe pengével, amelyen megcsillannak a napsugarak. Bal kezével egy idős férfit rángat, aki zöld nigériai katonai egyenruhát visel, csuklója és bokája pedig meg van kötözve.

– Szóval nem akartok áttérni az iszlámra!? – kérdezi a vezér.

Egy pillanat alatt megtörténik. Sikítva takarom el a szememet.

– Ilyen sorsra jut az, aki ellenkezni mer – fenyeget a vezér.

Térden állva könyörgünk:

– Ne, kérem! Kegyelmezzen nekünk!

Az elmúlt huszonnégy órában annyi vért és holttestet láttam, hogy kétezer évig rémálmaim lesznek tőlük. Azt kívánom, bárcsak Papával és a testvéreimmel együtt ért volna engem is a halál. De a kivégzett katona csupasz lába mellett heverő, szürke fejének látványa, a nyitott szeme és szája arra sarkall, hogy mentsem az életem.

– Muszlim akarok lenni! – kiáltom.

– Én is áttérek! – üvölti Sarah.

– Áttérek! – kiabálják a többiek is.

Egyedül Magdalene áll a bal oldalon, akár egy ledönthetetlen templomtorony.

Lehunyja a szemét, két kezét az ég felé emeli, majd énekelni kezd: „Engem szeret Jézusom, Bibliámból jól tudom, mind övé a kisgyermek, erőt ád a gyengéknek…”

Úgy tűnik, most először kicsúszott az irányítás a vezér kezéből. Korábban, amikor a falu mecsetjéhez terelt bennünket, úgy üvöltött, mint a hiéna. Kigúnyolta édesapáinkat, mert ahelyett, hogy férjhez adtak volna minket, hagyták, hogy az iskolapadot koptatva pazaroljuk Allah idejét, aztán biztosította őket arról, hogy ez rövidesen megváltozik.

Ezúttal olyan, akár egy felbőszült darázs. Dülledt szemeiben egy sötét lelkű fenevad tekintete parázslik.

Azt kívánom, bárcsak lenne hozzá bátorságom, hogy megszólaljak, és észhez térítsem Magdalene-t. Még akkor is, ha az ártatlan kisfiúk meggyilkolása és idős férfiak lefejezése határozottan nem része az általam ismert iszlámnak. Bárcsak Magdalene is áttérne velünk, és nem makacskodna tovább!

A vezér odalép hozzá, és felképeli.

– Pofa be! – dörren rá.

Magdalene a földre rogyva énekel tovább.

– Ők gyengék… de Jézus erős… bármi is történjék… ő lesz az, ki győz!

A vezér felemeli puskáját, és felhúzza a kakast. Aztán meggondolja magát, és leengedi.

– Jézus szeret!

A vezér kinyújtja a kezét.

– Al-Bakura, add ide!

A férfi, aki lefejezte a katonát, átadja neki a kardot.

Belekapaszkodok a legjobb barátnőmbe. Ő átkarol, erősen a nyakamba fúrja a fejét. Összeszorítom a szememet, és próbálom kizárni a külvilág hangjait.

kosár0
nincs termék a kosárban
folytatom a vásárlást
0