Részlet a könyvből

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Victor Klemperer

LTI – A harmadik birodalom nyelve

Egy filológus feljegyzései

“A náci hatalom legtitkosabb és legfélelmetesebb fegyverének, a totális nyelvnek a nyomában”

Fordította: Lukáts János

480 oldal

4200 Ft

kapható a könyvesboltokban

Victor Klemperer (1881-1960) zsidó származású nyelvészprofesszorként kizárólag árja feleségének és Drezda bombázásának köszönhetően élte túl a Harmadik Birodalom tizenkét esztendejét. A drezdai egyetem katedrájáról különböző hadiutánpótlás-gyárakba száműzve, betanított segédmunkásként közvetlen közelről figyelhette meg, hogyan fertőzi meg egy egész nép tudatát a náci hatalom legtitkosabb és legfélelmetesebb fegyvere, a totális nyelv, amit ő rövidítve LTI-nek, azaz a Harmadik Birodalom nyelvének (Lingua Tertii Imperii) nevezett el. Megfigyeléseit folyamatosan lejegyezte a naplójába, majd a háború befejezése után fejezetekbe rendezte és 1947-ben LTI címen publikálta, mely világszerte ismertté tette a nevét.

Klemperer az LTI-ben a hitleri propaganda és közélet nyelvének néhány tucat kulcsszimbólumát megragadva, ezeket történeti, kultúrtörténeti és nyelvi kontextusba állítva tulajdonképpen minden totális és totalitásra törekvő rendszer nyelvi sémáit katalogizálja. A könyv azonban egyáltalán nem száraz lexikológia, vagy szemantika (megértéséhez például nem szükséges német nyelvtudás), inkább egy különös napló: a szerző elejétől a legvégéig benne élt ebben a számára életveszélyes társadalomban és ép elméjét megőrizendő, imponáló polgári műveltség birtokában, rezignált iróniával folyamatosan megfigyelte és rögzítette a hétköznapi nácizmus majd minden nyelvi rezdülését, a korabeli viccektől kezdve a újságcikken keresztül egészen a náci irodalomig.

Az LTI magyarul 1984-ben jelent meg először és ezidáig utoljára a Tömegkommunikációs Kutatóközpont Membrán könyvek című sorozatában – jelen könyv szövege ezen kiadás javított, átdolgozott változata.

Részlet a könyvből

XII. Központozás

Egyes embereknél és csoportoknál is megfigyelhetünk olykor bizonyos jellegzetes vonzódást egyik vagy másik írásjel iránt. A tudósok szeretik a pontosvesszőt; logikai igényük olyan elválasztó jelzésre vágyik, amely határozottabb a vesszőnél, de nem zár le teljesen, mint a pont. A szkeptikus Renan pedig kijelenti, hogy a kérdőjelet képtelenség túl gyakran használni. A Sturm und Drang korszak leginkább a felkiáltójelet igényelte. A korai német naturalizmus szívesen használta a gondolatjelet, és azokat a mondatokat, amelyek a gondolatsort nem aggályosan bürokratikus logikával követik, hanem széjjelszakadnak, burjánzanak, befejezetlenek maradnak, amelyek csapongó, ugráló, asszociatív jellegűek, megfelelően keletkezésük állapotának, mintha belső monológ vagy heves vita részei lennének, melyet két, módszeres gondolkodáshoz nem szokott ember folytat.

Mivel az LTI a lényegét tekintve szónoki nyelv, ezért az tippelné az ember, hogy a Sturm und Drang-hoz hasonlóan leginkább a felkiáltójelhez vonzódik. Ez azonban nem így van; épp ellenkezőleg, úgy tűnik, nagyon is takarékosan bánik ezzel a jellel. Mindent oly magától értetődően alakít a felhíváshoz és a felkiáltáshoz, hogy ehhez semmiféle írásjelre nincs szüksége – ugyan hol vannak már azok az egyszerű kijelentések, amelyek közül a felkiáltás ki tudna tűnni!?

Ellenben unos untalan használja azt, amit leginkább ironikus idézőjelnek lehet nevezni.

Az egyszerű vagy elsődleges idézőjel semmi mást nem jelent, mint szó szerinti megismétlését annak, amit másvalaki mondott vagy leírt. Az ironikus idézőjel szerepe nem az ilyen típusú semleges idézés, inkább kétséget támaszt az idézettek igazsága iránt, vagyis a közölt kijelentést a maga részéről hazugságnak nyilvánítja. Élőbeszédben mindezt gúnyos hangsúllyal lehet kifejezni, így az ironikus idézőjel szorosan összefügg az LTI szónoki jellegével.

Persze ezt sem ők találták ki. Amikor az első világháborúban a németek a maguk kultúrfölényét hirdették, és úgy tekintettek a nyugati civilizációra, mint alacsonyabb rendű és látszólagos eredényre, akkor a franciák a „»culture« allemande”[1] említésekor sohasem hagyták el az ironikus macskakörmöt, és nagyon valószínű, hogy rögtön az idézőjel megjelenése óta jelen van a semleges alkalmazása mellett ez az ironikus használat.

De az LTI-ben az ironikus használat sokszorosan túlteng a semleges fölött. Mivel a semlegesség ellenszenves, mert mindig van ellenségünk, mert az ellenséget mindig el kell pusztítani. Amikor a spanyol forradalmárok győzelméről, a tisztjeikről, vagy a vezérkarukról volt szó, akkor az kivétel nélkül vörös „győzelem”, vörös „tisztek” és vörös „vezérkar” volt. Ugyanez volt a helyzet később az orosz „stratégiával”, ugyanez a jugoszlávok Tito „marsalljával”. Chamberlain, Churchill és Roosevelt mindig csak „államférfiak”, ironikus idézőjelben. Einstein „kutató”, Rathenau „német”, Heine pedig „német” és „költő”. Nincs újságcikk, nincs beszédleirat, amely ne hemzsegne az ilyen ironikus idézőjelektől, sőt a nyugodtabb, mértéktartó, részletes tanulmányokból sem hiányoznak. A nyomtatott LTI-hez kezdettől fogva éppúgy hozzátartoznak, mint Hitler és Goebbels hanghordozásához.

1900-ban utolsó éves diákként a műemlékekről kellett dolgozatot írnom. Az egyik mondatom így szólt: „A hetvenes háború után majd’ minden német piactéren ott állt a győzedelmes Germánia zászlóval és karddal; erre száz példát is fel tudnék hozni.” Szkeptikus tanárom vörös tintával a lap szélére írta „Egy tucat példát kérek a jövő órára!” Csak kilencet találtam és egyszer s mindenkorra kigyógyultam abból, hogy számokkal dobálózzam. Ennek ellenére és noha az LTI-tanulmányomban máshol szólni fogok a számokkal való visszaélésről, az ironikus idézőjel dolgában mégis nyugodt biztonsággal leírhatom: „Ehhez ezer példát is fűzhetek.” A nagyon hasonló ezer példa egyike a következő: „Megkülönböztethetünk német macskát és »nemes« macskát.

Tartalomjegyzék

Előszó helyett – a heroizmusról

I. LTI
II. Előjáték
III. Alaptulajdonság: a szegényesség
IV. Partenau
V. Az első év naplójából
Vi. Az első három szó náciul
VII. Mozgásba hozni
VIII. Tíz év fasizmus
IX. Fanatikusan
X. Autochton költészet
Xi. Határelmosódás
XII. Központozás
XIII. Nevek
XIV. A Kohlenklau
XV. Knif
XVI. Egyetlen munkanapon
XVII. Rendszer és szervezet
XVIII. Én hiszek benne
XIX. Családi értesítések. Az LTI kis repetitóriuma
XX. Mi marad?
XXI. A német gyökér
XXII. Napfényes világnézet (Alkalmi olvasmányokból)
XXIII: Ha ketten csinálják ugyanazt…
XXIV. Café Europa
XXV. A Csillag
XXVI. A Zsidó háború
XXVII. A zsidó szemüveg
XXVIII. A győztes nyelve
XXIX. Cion
XXX. A szuperlatívusz átka
XXXI. A mozgás lendületéről
XXXII. Box
XXXIII. Követők és alkalmazottak
XXXIV. Egyetlen szótag
XXXV. Hideg zuhany, Forró zuhany
XXXVI. A puding próbája
„A szóhasználat mián…” (Utószó)

A kiadó utószava

Jegyzetek